Nehéz eldönteni, sírjak-e avagy nevessek, de tény: a labdarúgó-válogatott lett a honi sportújságírók szavazata alapján a 2015-ös év csapata Magyarországon. Nem kétséges, szép dolog volt kiharcolni az Eb-szereplést, ám mivel azt kizárólag a megváltozott szabályoknak - és a görögök mélyrepülése okán némi malacunknak - köszönhetjük, annak, hogy a selejtező csoportok harmadikjai is pótselejtezőt játszhattak, már egészen más a leányzó fekvése.

Harmadikok eddig is voltunk nagyon sokszor az aktuális Eb, vagy vb-selejtezőink végén, csakhogy azzal eddig semmire - pontosabban sehova - sem jutottunk. Maga a szereplés, a részvétel már ekkora ázsió emelkedést hozott volna?

A kérdésre nehéz most válaszolni, ám az egészen biztos, ha elhisszük, hogy egyszeriben nagyon jók lettünk, vagy legalábbis minőségileg jobb lett a magyar foci, mint volt az elmúlt 30 évben, amióta nem jártunk világeseményen, s ezt a játékosok, vezetők nem tudják megfelelő polcon kezelni, akkor bizony több lesz ennek az Eb-szereplésnek a visszahúzó ereje, mint a hozománya. Sokat, nagyon-nagyon sokat kell még dolgozniuk vezetőknek, labdarúgóknak egyaránt, hogy valójában Európa élmezőnyébe jussunk, vagy érdemben megközelítsük a legjobbakat.

Abban a pillanatban, hogy Dzsudzsák elhiszi, Ő Ibra, esetleg Bale szintjén van, vagy ahhoz közel jár, netán az NB I -ben is néha bizonytalan védőink közül bárki azt gondolja, annyira jó, hogy nem lehet problémája az osztrák, izlandi és főképp a portugál támadókkal (jajj, CR7 is Király kapuját fogja támadni), akkor baj lesz! Ahhoz képest a '86-os mexikói "világégés" kispálya lehet. Adja ég, hogy ne legyen igazam, de, ha most ez az "év csapata" a papírformának - itt ne a rózsaszín ködbe burkolt továbbjutást, hanem a reaitást nézzük - szerzett pont nélkül, esetleg 1-2 szerzett ponttal simán búcsúzik a csoportmeccsek után, s mondjuk kapunk hármat-négyet Rolandóéktól, akkor mindenki megint majd nevetni fog rajtuk, legyinteni, hogy milyen kutyaütők ezek a srácok, holott nem lesznek ők attól kevesebbek, mint addig, csak éppen a pofonok hamar kijózanítanak...

Igazából érthető a hurráoptimizmus, hiszen olyan régen vártunk már valami pici kis sikerecskére, hogy azt leírni nehéz lenne. Örüljünk is, megérdemeljük! De a realításérzékünket ne hagyjuk otthon, amikor a különböző szavazásokon a második helyre vizionáljuk derék labdakergetőinket, vagy amikor szakemberek arról nyilatkoznak, hogy itt bizony van nekünk esélyünk, hiszen pár éve még simán vertük Izlandot, vagy az osztrákok is sokáig mögöttünk - de semmiképpen sem előttünk - jártak. Igen ám, de Izlandon és Ausztriában olyan éveken át tartó, tudatos építkezés eredménye a kijutás, amelyek jelei már az előző vb-selejtezőkön is látszódtak, s nekik egyszerűen több jó, európai szintű játékosuk van, mint nekünk. Az északi ország gárdája csak pótselejtezőn bukott a horvátok ellen, s második lett csoportjában, de a "sógorok" fiai is közel voltak a vb-re jutáshoz, míg nekünk sajnos a nagy hollandiai zakó és a szokásos valóság jutott: megint nem léphettünk előbbre a 3. helynél, megint nem volt valós esélyünk kijutni...

Lássuk azért a pozitívumokat, amikben valóban előreléptünk: nem ijed már meg saját árnyékától, nem megy ki teli gatyával a csapat az erősebb gárdák ellen a pályára, s jobban bírja a tétmeccsek nyomását, szervezettebb, egségesebb, mint az elmúlt esztendőkben. Bátrabban focizik, nyíltabb lett a játéka, mint korábban. Ezek feltétlenül előre mutató tényezők. Minden másban azonban még sokat kell előrelépnünk. Talán nem leszünk pofozógépek az Eb-n, ám azt is tisztán látni kell, hogy minden ellenfelünk felettébb örül annak, hogy velünk hozta össze a sors. Ez persze, még előny is lehet, ha beleesnek abba a hibába, mint a norvégok a pótselejtezőn...

Nem boncolgatom tovább a mi lesz, mi lehet verziókat, mert nem ez a cél, s mert fogalmunk sincs arról kellő tapasztalat híján, hogy egy világeseményen, egy komoly téttel bíró meccs összeroppantja-e a mieinket, netán nagy meglepetésre feldobja és csak dörzsöljük majd a szemeinket a csodálkozástól... Mindössze azt lenne jó elérni, hogy néhányan elgondolkodjanak rajta, valóban ez lenne az év csapata? Valóban ennyire jók vagyunk? Valóban sokat léptünk előre? Valóban?...

A történelmi hűség kedvéért: a nőknél Hosszú Katinka, a férfiaknál Cseh László lett az év sportolója, az edzőknél pedig Dárdai Pál végzett az élen. A csapatoknál egyébként (na, ők nagyon megérdemlik!) az A-csoportba jutott jégkorong válogatott lett a második, a női röplabda válogatott a harmadik.