A COVID-os időszakban sokan megtapasztalhatták, hogy mennyire tud hiányozni az ölelés. Kénytelenek voltunk nélkülözni a távolban élő szeretteink fizikai közelségét. Az unokák csak az utcáról nézhettek fel az ablakokban, erkélyekről integető nagyszülőkre, akik végtelenül szomorúak voltak attól, hogy nem érinthették meg őket.

A múltkor szó volt arról, hogy a kisgyermeknek elemi léte az ölelés, a testi érintés. A testi érintkezés hatására az édesanyában oxitocin termelődik, mely segíti a tejtermelést, megnyugtatja az anyukát – és a kisgyermekre is hasonlóképpen hat. Ahogy nőnek fel a gyermekek, úgy változik meg az igényük az öleléssel kapcsolatban. A kamaszok egy időre eltávolodnak a szüleiktől, nem engedik, hogy megöleljék őket. 

Az ölelés megnyugtatja a kisbabát és az anyukát is  (Fotó: Murányi Gábor/Vincler-Boros Viktória)

Ez egy természetes serdülőkori személyiség fejlődési folyamat része. Kicsit hátra kell húzódniuk ahhoz, hogy önálló személyiséggé váljanak. A leválás minden területet érinti – így a fizikálisat is. Aztán, amikor kialakul az egyéni személyiségük, akkor újra „visszatérnek”, s átölelnek, mintha ez mindig is így lett volna.

„Az ölelés élményére felnőttkorban meg kell érni, fel kell hozzá nőni - lelkileg.” – tudtam meg Háry Ildikótól – „Ha egy számunkra kedves személy megölel minket és nekünk az inkább kínos, mint kellemes, akkor még nem vagyunk készek rá. Viszont, ha felnövünk az ölelés művészetéhez, akkor a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, hogy hihetetlen dolgokra képes.”

Hogy mire is?

 - elolvasható az alábbi linkre kattintva:

https://fmc.hu/2020/07/28/tudtad-hogy-az-oleles-immunerosito/