A labdarúgás szerelmeseinek aligha kell bemutatni Disztl Pétert, aki pályafutása csúcsán UEFA-kupa döntőt játszhatott a Videotonnal, majd nem sokkal később kétszeres magyar bajnokként a légiós életbe is belekóstolt. Pályafutását végül 1997-ben a Pécsi MFC-ben fejezte be, hogy aztán néhány nap múlva már a Vidi kapusedzőjeként dolgozzon. Amikor bejelentették, hogy Lothar Matthäus lesz az FC Fehérvár edzője, kiderült, hogy Sebők Zsolték felkészítését ismét a szakállas trénerre bízzák, aki így ismét visszatért a Sóstói Stadionba.

Disztl Péterrel a péntek délelőtti edzés után ültünk le beszélgetni a legszigorúbb UEFA elvárásoknak is megfelelő stadion aulájában.

- Összeszámolta már, hányadik alkalommal hívták vissza a piros-kék klubhoz?

- Remélem, hogy utoljára tértem ide vissza – nevette el magát a szurkolók körében a mai napig nagy tiszteletnek örvendő szakember -, hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy itt, a Sóstói Stadionban dolgozhassak, ráadásul edzőként is itt fejezhessem be majd a munkát. Bízom benne, hogy most már végre minden lenyugszik, s az következik, amit mindig is szerettem volna: munka, munka, munka, s az ezt követő sikerek. Nem tagadom viszont, hogy rettentően erős a kötödésem. Aki 1985-öt, az UEFA-kupa sorozatot végigcsinálta, az soha nem szabadulhat ettől az érzéstől, de engem talán még erősebb szálak fűznek a Vidihez.

- Annak ellenére, hogy gyermekkora nem Székesfehérvárhoz köti, s így a pályafutása sem piros-kékben kezdődött…

- Soha nem is gondoltam másként: Baját egy percig sem szabad kihagyni az életemből, már csak azért sem, mert édesapám indítása a mai napig hatással van rám. Ő is kapus volt, sokak szerint válogatott képességű, de annyira kötődött Bajához, annyira szerette, hogy nem tudta otthagyni a várost. A futballista pályám nekem is ott kezdődött, végigjártam a szamárlétrát, s hét-nyolc évesen édesapám volt az első tanítómesterem. Ennek meg is lett az eredménye, mert tizenhárom évesen már a felnőtt csapat kapuját védtem, ami még akkor is nagy szó, ha „csak” a megyei első osztályban.

- Nem sokáig, hiszen nem sokkal később jött a váltás. Hogy is kezdődött?

- A fordulópont tizenöt évesen jött el az életemben, amikor egy edzésről hazatértem, s édesapám annyit mondott: itt voltak a Videotontól, s megtetszett nekik a játékod. Hozzáteszem: a Videoton fogalom volt, s erre csak azt válaszolhattam: rendben, akkor csomagolok, s irány Budapest. Nem, nem – mondta apám -, hanem Székesfehérvár. Hát így került Fehérvárra, ma pedig már – bizony, nagyon régóta – a fél szívem a Videotoné. Örök Vidis leszek!

- Akkor még persze nem tudhatta, hogy néhány év múlva önökről beszél majd a futballvilág.

- Egyértelmű volt, hogy magyar csapatnál nem tűzhetsz ki magad elé azonnal olyan célokat, mint UEFA-kupa döntő, s hasonlók. Én is „mindössze” annyit akartam, hogy bajnok legyek.

- A sors és a magyar labdarúgás szervezőinek iróniája, hogy a könnyebb célt, a honi bajnoki címet a Videotonnal nem sikerült elérnie, ellenben a nemzetközi porondon…

- S az egész siker értékét növeli, hogy magyar csapatként, magyar játékosként meneteltünk az UEFA-kupában, s jutottunk be a döntőbe. A Honvéddal pedig a bajnokságot is megnyertük kétszer, ráadásul a Magyar Kupában háromszor is a döntőbe jutottunk. Érdekes, hogy ebből a legnehezebbet, a Ferencváros ellenit nyertük meg, így kupagyőztes is lettem, ellenben a Békéscsaba és a Pécs csapataival szemben alulmaradtunk. Viszont a Magyar Kupából soha nem estem ki… Azért a Honvéddal elért sikerek miatt a kispesti alakulatot is megkülönböztetett figyelemmel kísérem.

- A Videoton és a Honvéd után következtek a légiós évek. Már akkor is sokkal előrébb tartottak a nyugati csapatok?

- 1990 után már nem abba a miliőbe kerültem, mint akik mondjuk öt évvel korábban vittek volna. Vagyis nem az echte profi világba csöppentem, de az Erfurttal így is csak egyetlen gólon múlott, hogy feljussunk a Bundesliga I-be. A maláj Selangot viszont az ottani Fradinak felelt meg, mindig 35 ezer néző előtt játszottunk, de például Brunei és Szingapúr ellen 87 ezer szurkoló jött ki a meccsre. Ebből a szempontból biztosan előttünk jártak.

 - Itthon 1979-1990-ig mindössze két csapatban játszott, ám a külföldi évek után hazatért, s három év alatt hat klubban is megfordult. Mi volt az oka a sűrű váltásnak?

- Rendre kifogtam az ígérgetős vezetőket, akik nem tartották be a szerződésben foglaltakat. A teljesítményemre nem volt panasz, de ilyen körülmények között nehéz volt dolgozni, így odébbálltam. De máshol sem volt jobb a helyzet, ezért végig kellett járnom ezt a vándorutat.

 - Disztl Péter nem csak a klubcsapataiban, hanem a válogatottban is meghatározó játékosnak számított. S akkor még a magyar futballt is jegyezték.

- Öt évig, 1984-től 1989-ig voltam alapembere a nemzeti csapatnak, s azokat az éveket, főként az évtized középső felét nem lehet elfelejteni. A Vidivel meneteltünk, s a válogatottban is egy összetartó brigád alakult ki. Nem számított, hogy ki a vidéki, ki nem, nagyszerűen küzdöttünk egymásért, emellett pedig Mezey György szövetségi kapitány már akkor a labdarúgás professzorának számított. Mindenkit a helyére tudott tenni, határozott elképzelései voltak.

- S nem utolsósorban az a válogatott járt a mai napig utoljára világbajnokságon. Mexikóban viszont súlyos kudarc lett a vége. Miért?

- Felfújta ezt az egészet a média. Már akkor világbajnoknak kiáltottak ki minket, amikor megvertük a brazilokat, mi meg csak csodálkoztunk, nem értettük az egészet. Hiszen mindössze annyi történt, hogy megnyertünk egy meccset.

- Akkor tehát mi volt a gond Irapuatóban?

- Nyilván a nagy pára, a meleg is közrejátszott, de hogy egyszerre gyengüljön le mindenki, az azért meglepő volt. De még egyszer mondom: túl lett misztifikálva az egész, s nem is kellett volna keresni a kudarc okait. Inkább felejtettük volna el az egészet, mert ehelyett szétverték azt az összeszokott együttest, s utána már semmi sem olyan volt, mint akkor. Szinte minden meccsre máskén állt fel a válogatott, jöttek a kapitányok kedvencei, s még sorolhatnám. Nemhogy együtt maradt volna az a társaság…

- Tartják egyébként a kapcsolatot a régi társakkal?

- Természetesen. Bár már nem olyan sűrűn, de mindig nagy élmény összejönni, találkozni, akár a Vidi, akár a Honvéd, akár a válogatott öregfiúkkal meccselni.

- Volt olyan gárda, amely erősségben felvette a versenyt a ’85-ös Videotonnal?

- Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert mindegyik csapat erős volt, amelyben szerepeltem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az a Vidi volt a csúcs.

- Árulja el: mennyivel másabb az élete, hogy nem játékosként, hanem edzőként tevékenykedik?

- Ráadásul nem is akartam edző lenni… Annyira hirtelen csöppentem ebbe a világba, hogy magam sem hittem: az egyik nap még a Pécs kapuját őriztem, másnap pedig hívott Laci öcsém Fehérvárra kapusedzőnek. Persze, hogy elvállaltam. Mindez 1997-ben történt, s azóta kialakult az ars poeticám is: olyan viszonyt és munkafegyelmet alakítottam ki a kapusokkal, hogy a lehető legjobb barátságban készültünk, de ez soha nem mehetett a magas szintű munka rovására. S ennek meg is lett az eredménye, hiszen a kezeim alatt lett elismert hálóőr Bíró Szabolcs, Milinte Árpi, Sebők Zsolt, Posza Zsolt, Németh Gábor és Borszéki Csaba. Ezért érdemes dolgozni.

- Végezetül: közeledik a névnapja. Lesz híres Disztl-féle bajai halászlé?

- Egyik évben sem maradhat ki. Tavaly a stadionban főztünk, idén hétfőn ugyan edzés lesz, de Pesten, baráti társasággal megünnepeljük. A középpontban a halászlé lesz…