Ünnepség keretében emlékeztek július 16-án, Székesfehérváron, a Zichy-ligeti „oroszlános” szobornál, az első világháborús harcokban résztvevő és hősiesen küzdő Székesfehérvári 17. Honvéd Gyalogezred katonáira. Az első nagy világégés idején számos hadszíntéren részt vettek, és hősiesen helytálltak a magyar honvédek. Közülük is kiemelkedő bátorságról tettek bizonyságot a Magyar Királyi 17-es Honvéd Gyalogezred alakulatainak katonái, akik hősiesen küzdöttek Doberdónál, Isonzonál és kivették részüket a Piave menti harcokból is.

Mint az ünnepi megemlékezésen elhangzott: hagyományosan július 18-a az ezred emléknapja. Nem csak Fejér, de Somogy és Tolna megyéből is származtak az ezredben szolgálatot teljesítők, akik az első világháború szinte valamennyi harcterét végigjárták. A megyékben nincs olyan település, amelynek a háború során ne lett volna több tíz, vagy száz fős hősi halottja.

Bory Jenő szobrászművész 1928. június 18-án felavatott „oroszlános” remekműve folyamatosan és rendületlenül emlékeztet a több mint 4 ezer elesett és 10 ezer sebesült, vagy fogságba esett hősre. Az ünnepségen közreműködött a helyőrségi honvédzenekar, a városi asszonykórus pedig hadi nótákkal és szavalatokkal emlékezett. A rendezvény végén a megyei és a városi önkormányzat, a Székesfehérvári Összhaderőnemi parancsnokság városi alakulatai, és a veterán katonai szervezetek képviselői helyezték el az emlékezés koszorúit az emlékmű talpazatán.

.

Miért jelentős a július 18-i dátum?

Először a védőállásokban Sípos alezredes 1915. július 5-én parancsot kapott, hogy a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred két zászlóaljával vegye át a Polazzó-, Redipuglia községtől keletre elterülő védőállásokat a sokat szenvedett Mitlacher-csoportot, a 38/III. ás, és a 81/IV-es zászlóaljat váltották fel. Eddigi tartalék helyüket a szegedi 46. „közös” gyalogezred zászlóaljai vették át. A felváltásra június 6-án, az éjszakai órákban került sor. A századok vezetők segítségével, óvatosan közeledtek az első állások felé, mégis puskatűz fogadta őket. Ez is jellemző volt a tájékozatlanságra. A felváltás után maroknyian védték a 2. hegyi dandár északi határvonalától a Monté deí sei Busi-ig terjedő arcvonalat. Puskánként 240 darab lőszert osztottak ki, géppuskánként pedig 8.000 darabot.

A kilőtt hevedereket azonnal újratöltötték. Mi fogadta a felváltókat? A harcok kezdete előtt épített védőállást, jól láthatósága miatt teljesen szétlőtte az olasz tüzérség. A védelmet a kőhalmok, egykori kőkerítések maradványai és a természetes dolinák jelentették. Az olaszok pár száz méter távolságra voltak. Tüzérségük és gyalogságuk minden mozgásra azonnal lőtt. Ez nagyon megnehezítette az utánpótlást, az élelem, a lőszer, és az ivóvíz előreszállítását. A balszárnyon levő Bartha zászlóalj szenvedett a legtöbbet.

A Monté dei sei Busi-ról géppuskákkal, és gyalogsági ágyúkkal oldalazták a zászlóalj állásait. Mivel az ellenség a 17-esek által megszállt védőszakaszban akarta az áttörést végrehajtani, a két zászlóaljnak támadások sorozatát kellett visszaverni. Július 7-re virradóra Sipos alezredes megparancsolta, hogy a 46. gyalogezredtől két század menjen előre, a 17-esek rajvonalának sűrítésére. A 46-os ezredparancsnokság az 5. és 8. századot jelölte ki erre a feladatra. Éjjel 3 órakor érkeztek a védővonalba, éppen akkor, amikor a védők egy olasz támadást vertek vissza. A két szegedi század azonnal beavatkozott a harcba, és az olasz támadás összeomlott.

Reggel 7 órakor Sipos alezredes telefonon legnagyobb elismerését fejezte ki a 46-os ezredparancsnoknak, katonái helytállásáért. Július 8-án a felváltó 14. hegyi dandár tisztjei érkeztek az állásokba, éjszaka pedig megtörtént a felváltás. A zászlóaljak Pri Stanti-hoz meneteltek, ahol pihentek és fürödtek a Wippach folyóban.

.

A 197-és magaslat, és környékének védelme

A két 17-es zászlóalj július 9-én Devetaki-nál volt tartalékban, majd San Martinod el Carso faluba mentek, hogy felváltsák a közeli Sdraussinai út mellett és a 196-os magaslaton levő századokat. Erre július 11-én került sor. A balszárnyra a Damó zászlólalj került, a budapesti 1-esek, a jobbszárnyára pedig a Bartha zászlóalj, akikhez a debreceni 3-as honvédek csatlakoztak. Az állások itt is romokban voltak, a honvédek csak kőrakások mögé, mélyedésekben, és dolinákban tudtak meghúzódni. Különösen sokat szenvedtek azok, akik a 197-es magaslat előreugró részein voltak állásban. Őket oldalról is tűz alatt tartották az olaszok, különösen a délre fekvő Castello magaslatról.

Ez ellen csak úgy tudtak védekezni, hogy 40-50 méterre hátrább húzódtak a kőrakások mögé, és csak akkor mentek vissza az állásba, amikor megindult az olasz gyalogság támadása. Szigorúan tiltották, hogy nappal bárki is mozogjon. Mindenkinek csendben kellett maradni, mert könnyen magára vonta az ellenség figyelmét. Folyamatos volt az olasz légi felderítés és támadás. A repülőgépek rendszeresen bombáztak, és arasznyi hosszú acélnyilakat dobáltak le. Az ezredparancsnokság dolinájában ideiglenes kötözőhelyet alakítottak ki. A másik segélyhely San Martinóban volt. Ott volt a lőszertelep is.

Az ezred élelmező tisztjének, Matula János tartalékos főhadnagynak volt a feladata, hogy San Martinéban mindig 70 rakasz töltény álljon rendelkezésre. Az óriási hőség miatt kioktatták a sebesültvivőket, hogy mit kell tenni hőguta esetén. 1915. július 11-én Balogh János hadnagy védőszázada súlyos támadások célpontjává vált, nagy veszteségeik voltak. Több gyalogsági támadást sikeresen visszavertek. Balogh hadnagy végül rohamra indult százada élén. Ekkor halt hősi halált. Hősi emlékét a 3.osztályú katonai érdemkereszt őrzi.

Fotó: Szűcs Gábor

A második Isonzói csata

Július 18-án kora hajnalban öt órán keresztül pusztító tüzérségi tűz zúdult az állásokra. Reggel 9 órakor kezdődött az olasz gyalogság támadása. Az állásokig előrejutott ellenséget szuronnyal verték vissza. És kezdődött minden elölről, újra és újra. Egyes állásszakaszokban az olasz nehéztüzérség telitalálata teljesen betemette a védőket. Többen megőrültek, és saját bajtársaikra kezdtek lövöldözni, majd egy óra múlva idegrázkódás következtében meghaltak. Július 19-én és 20-án is súlyos gyalogsági harcok folytak a 197-es magaslat mindkét oldalán.

Az állásokba betört olaszokat csak kézitusa árán tudták kiverni a 17-es honvédek. József főherceg, lovassági tábornok, a VII. hadtest parancsnoka köszönetét fejezte ki az ezrednek:

„A 17. honvéd gyalogezred fényesen és tökéletesen megállotta helyét és egy milliméternyit sem vesztett állásaiból, jóllehet nagyon súlyos támadásoknak kellett ellenállnia!" Az állásaikat megtartó, de súlyos veszteségeket szenvedett székesfehérvári honvédeket július 24-én, késő éjjel vonták ki az állásokból. Pour Gyula százados vezetésével ezen a napon érkezett meg Lokvicára a 17/1. zászlóalj, amely visszatért az ezred kötelékébe.”

/Részlet: Rózsafi János és Szenczinger Norbert a "17-es Székesfehérvári Honvédek a Doberdón" című kötetéből/