Immáron öt szurkolónk lehetett a 23. játékos, és élvezhette a kispadról a Sapa Fehérvár AV19 soros EBEL-meccsét. A Ljubljana ellen a Blue Brothers szurkolócsoport oszlopos tagja, Mátay László volt a szerencsés, aki most megoszttja élményeit olvasóinkkal.

"A Sapa Fehérvár AV19 sikeresnek mondható jótékonysági kezdeményezéssel rukkolt elő az idei szezonban! Árverésre bocsátja kedvenc csapatunk 23.-ik játékosának jogát, azaz a nyertes licitáló nagy álma teljesülhet, mégpediglen az, hogy teljes felszerelésben a cserepadról izgulhatja végig a csapat soros EBEL mérkőzését - mint a csapat tagja. Izgalmas és egy életre szóló emlék ez azok számára, akik élnek-halnak e sportágért.

Én, aki jómagam is szerelmese vagyok a hokinak, most megosztom veletek, hogy lettem a Volán 23.-ik játékosa. A közelgő 30.-ik születésnapom alkalmából családom lepett meg ezzel az ajándékkal. Biztosak voltak benne, hogy én, aki a karácsonyi ebéd helyett egy klagenfurti idegenbeli meccset választok nem fogom zokon venni, ha pár órát a kedvenc csapatom társaságában kell eltöltsek. És valahogy így is lett.

Tulajdonképpen boldog voltam, mikor megtudtam, én leszek a Ljubljana elleni találkozón a Volán 99-es számú mezének viselője. Majd ahogy peregtek az órák, múltak a percek annak a bizonyos zabszemnek egyre kevesebb hely jutott. Mikor a csarnokhoz értünk, csapattársaim már javában hangolódtak a meccsre. Volt aki labdázott, de olyan is akadt, aki a futást választotta. Miután az irodában megtörtént az eligazítás, utam a csapat felszerelés menedzseréhez, Kéri Rudolfhoz vezetett. Megkaptam az ukázt: mihelyst a csapat jégre lép bemelegíteni, számomra egy irány létezhet, mégpedig az öltöző.

Természetesen nem ugyanazon a helyen, ahol a csapat többi tagjai öltöznek, hanem egy helyiséggel arrébb, tulajdonképpen a kondi teremben kaptam lehetőséget a szerkó felvételére. Hogy eltaláljak a felszerelések labirintusában, külön stylistet rendeltek mellém Maklári Erik személyében, aki ezen a meccsen nem öltözött be. Jézus Mária, mennyi motyó került elém. Na mondom, ha ezt én mind felöltöm, máris emberesebben fogok kinézni. Arról nem is beszélve, ha egy oroszlánnal találkozom, az biztos, hogy egy hétig ruhát fog...

Szép apránként mutatták meg, hogy mit hová, milyen sorrendben öltsek magamra. Az órát lestem egyfolytában, hogy vajon sikerül-e megfelelő időben végeznem, mert hát ez a beöltözés nem volt olyan egyszerű, mint ahogy én azt gondoltam. Persze a rutinos játékosoknak minden bizonnyal könnyebben megy a beöltözés pár év tapasztalattal a tarsolyukban, de nekem, aki életében most látott először lábszárvédőt, nem volt éppen a legkönnyebb feladat. A rögzítő szalagokkal és kapcsokkal is alaposan meggyűlt a bajom. A mezt pedig bevallom, egyedül fel sem tudtam venni, azzal a fránya mellvérttel is bajlódtam eleget.

Mikor tükörbe néztem, felcsodálkoztam, hogy ki ez a dalia. Végül csak sikerült időre felöltözni. Kaptam még egy kesztyűt, ami szintén nem egy megszokott viselet az egyszerű, hétköznapi szurkoló részéről, majd jött a 99-es számmal ellátott fejvédő, végül pedig egy ütő. Profi kiszolgálásban volt részem, még arra is figyeltek, s véleményem kérték, hogy milyen botot szeretnék. Vészesen közelgett az indulás pillanata, a csapat már felsorakozott az előtérben, készültek, hangolódtak a találkozóra, csatlakoztam hát a szomszédos helyiségből.

Bennem is kezdett az adrenalin pumpálódni. Tudom én milyen nagy lelkesedéssel várja a szurkolótábor, hogy kedvenc csapata jégre lépjen. Ováció, taps, dobszó és a játékosok sorra száguldoznak a pályára. Apám, ebből mekkora blama lesz. Éreztem, hogy a kori tudásom hagy némi kívánni valót maga után. De hát ez van, most már nincs visszaút. És egyszer csak megindult a sor, a játékosok elindultak a harcba.

Az edző az ajtóban állt, mindenkinek egy seggre pacsi, egy-egy tockos a kobakra: "Gyerünk, ez az, hajrá, mindent bele" és még sorolhatnám a kedves megjegyzéseket. Mindenkihez volt egy kis szó, mondat. Majd én következtem. Hogy ki mögé pattantam be, már nem tudom, hisz egy pillanat alatt elsötétült körülöttem minden. Csak mentem, mert mennem kellett. Nem számít mi lesz. Csak vitt a lábam előre, szaporán. A lelátó már örjöngött, kezek lógtak le, hogy pacsizzanak a kedvencekkel. Ugyan már első szemre kilóghattam a sorból, de mint csapattag, nekem is kijárt a biztatás. Fantasztikus érzés volt.

S ahogy szedtem a lépteket, egyszer csak elfogyott a talaj, elfehéredett minden. Itt a jég és nekem rá kell mennem. A tömeg őrjöng, hatalmas hangorkán, de hogy az istenbe lépjek ki, hogy ne legyen belőle zakó. Lendületesen érkeztem a jégre és bár erősen rezgett a léc, végül sikerült egyensúlyomnál maradni. Ott vagyok, a csapattal, ami ugyan soha nem fogalmazódott meg bennem, mint vágyként, de titkon azért biztosan minden szurkoló elképzeli, milyen lenne, ha én lennék ott. Én ott voltam.

Az első nehéz pár másodperc után sikerült belőnöm a megfelelő irányt, a kispad ajtaját. Bal szemem sarkából láttam, ahogy a kapust körbefogják a játékosok, és mivel esélyem nem volt odaérni, így tovább folytattam utamat a kispadhoz. Révbe érvén megnyugodtam, hogy sikeresen megúsztam a áthaladást, különösebb probléma nélkül. Majd a csapatok felálltak a kezdő bedobáshoz, és csapattársaim is elfoglalták megszokott helyüket. A rangadó pedig kezdetét vette.

Furcsa volt a meccset idegen helyről, egy egészen más nézőpontból szemlélni. És bár hiányzott a megszokott helyem a lelátón, kárpótolt mindezért, hogy a csapattal lehetek. Testközelben egy Palkoviccsal, egy Kovács Csabával, de sorolhatnám még a neveket A-tól Z-ig. Olyan emberek vettek körül, akiket mások esetleg csak a televízióból ismernek, holott hosszú évek óta figyelik pályafutásukat, szurkolnak sikereikért. Tőlem néhány méterre volt Vas Márton, aki egy jókora ütést kapott a nyakára, aztán Ondrejcsik a hátam mögött babrálta a korcsolyáját. Jarmo Tolvanen vezetőedző a mellettem helyet foglaló Hetényi Zolinak adott utasítást a második harmadban, hogy az utolsó húsz percben ő fog a kapuban állni.

És alig egy méterre volt tőlem a csapatkapitány, Tokaji Viktor, aki többször hangosan buzdította a csapatot a lelkes folytatásra. Háromszor nyújthattam ki az öklömet a pályára, mikor a Volán gólt lőtt és jött pacsizni az egész sor, élükön a gólszerzővel. Ezek olyan apró, ám fontos pillanatok, amik elfeledtetik az emberrel a nehézségeket. Ezen momentumok átélése után már cseppet sem okozott nehézségét a szünet bekövetkeztével lekorizni. Szemben a fantasztikus közönséggel, aki élteti csapatát, aki ráadásul különös figyelmet fordít a magamfajta 23.-ik játékosra. Mondhatom, igazán jó érzés 2,500 szurkoló előtt rálépni a jégre.

Ez egy átlagos szurkolónak legalább akkora, ha nem nagyobb élmény, mint amit válogatottunk élhetett át a tavaszi, A csoportos világbajnokságon. A szünetben különvált utam a csapatétól, ugyanis az öltözőbe nem léphettem be, így arról, hogy a két harmad közt mi zajlott a zárt ajtó mögött, arról nekem, még ha bennfentes is voltam valamilyen szinten fogalmam sincs. De nem is feltétlen hiányzott. Voltak nekem rajongóim, akik a szünetben vártak rám és én, mint jó sportember, azért egy cigaretta szünetet engedélyeztem magamnak, hogy kissé levezessem a feszültséget. Majd hamarosan ismét az öltöző előterében voltam, hogy a második felvonásra is kivonuljunk. És ekkor jött el a be nem tervezett baki. Nagy svunggal ráléptem a jégre és úgy csuklottam össze, mint annak a rendje.

Próbáltam ugyan talpra állni, de a lábam ismét terpeszbe állt és csak magatehetetlenül kúsztam a biztos talaj felé. Vaszjunyin Artyom érkezett a segítségemre, aki ő maga sem tudta eldönteni elsőre, hogy mi történt. Hogy mi? Elmondom. Történ ugyanis, hogy a játékosoktól némileg leszakadtam kifelé menet, és mivel hátrányom leküzdésével voltam elfoglalva, így megfeledkeztem arról, hogy a kori élvédője még nem került le. "Ja, hogy az élvédő rajta van a koridon?" - kérdezte az első soros center, mire én kicsit elszégyellve magam, mérgemben lekaptam azt a műanyagot és magabiztosnak azonban nem nevezhető, de némi határozottsággal nekivágtam az utamnak.

A háttérből hallottam a közönség elismerő ovációját, és ugyan szépség elemekkel nem, közönség szórakoztató produkcióval sikerült előrukkolnom. Tulajdonképpen elgondolkoztam a történteken. Először még cikinek éreztem, hogy nem megy ez a kori nekem és rájöttem egy nagy igazságra. A suszter maradjon a kaptafánál. Akinek jól kell korcsolyáznia az a 22 játékos. Én a huszonharmadik voltam, mindössze egy szurkoló. Én nem vagyok jégkorongos. Nekem az a feladatom a csarnokban, hogy buzdítsam a csapatot, hogy kitartsak mellettük jóban és rosszban. Ehhez pedig nem kell korcsolya tudás, csak elszántság és a csapat iránti szeretet és hűség.

A meccset követően már nem okozott problémát a vissza út. Megvolt, lement, túléltem, ennyi. A ruházattól megválni némiképp egyszerűbb feladat volt és bár jégidőt nem szavazott nekem az edző, így is kellőképpen leizzadtam. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, patakokban folyt rólam a víz. Ez mondjuk nem is csoda, hisz aki ismer, az tudja, hogy alig egy héttel korábban még szandálban és rövidgatyában mentem meccsre. Az öltözőben nem uralkodott valami jó hangulat, bizonyára más lett volna a helyzet, ha a csapat megnyeri a találkozót. De mára ezt szánta a sors. Ettől függetlenül boldog voltam, hogy részese lehettem a csapatnak, átélhettem azokat a dolgokat, amiket ez idáig még nem. Ladányi Balázstól ajándékra is futotta még távozásom előtt.

 Egy zsiráfot kaptam, melyet méltó módon kaptam meg szenzációs perecelésemért. Ugyanis az a szokás járja hokis berkekben, hogy aki elesik a jégen a csapatból, azt társai kitüntetik. Ez az úgynevezett zsiráf díj. Aztán a következő alkalomig, míg nem valaki ismét nem esik hatalmasat, az őrzője tovább adja méltó utódjának. Így megy ez már hosszú hosszú évek óta. A tegnapi napon megadatott, hogy én is csatlakozzam e népes táborhoz. Egy szó, mint száz; a vereség ellenére mosolyogva és olyan élmények birtokában távoztam az öltözőből, melyeket azt hiszem sokáig nem fogok még elfeledni. Nos hát én így éltem meg azt a napot, amikor a Sapa Fehérvár Alba Volán 19 játékosa lehettem."