Kezdőlap
Barlay Ö. Szabolcs - Kosztolányi Istene II. Nyomtatás E-mail
Írta: Temesvári Márta   
2008. június 19.

ImageBarlay Ö. Szabolcs Kosztolányi Dezső életéről írja legújabb könyvét. A mű első részeit már közzétettük e honlapon, s - ahogy ígértük - folyamatosan bemutatjuk Önöknek az újabb és újabb ciklusokat. Következzék tehát a folytatás...

E sokrétű barátság-kapcsolat-szerelem történetéről itt most nem kívánok részletes beszámolót írni. Inkább e találkozás életmentő jellegét hangsúlyoznám. Miközben ugyanis kezdetben még Ilonának is Nietzsche űbermensch-i teoriáját(„ordas eszméjét”) mondogatta, az egészséges  gondolkodású, életvidám, szép lány visszavarázsolta Kolsztolányi lelkébe az életbe vetett hitet, a vidámságot. Ebben  segítőtársa lett Karinthy Frigyes is, akivel hármasban végig játszották fiatal éveiket. Hátrafelé járkálnak az utcán, hogy magukra hívják a figyelmet. Rögtönzött komédiákat rendeztek a Nagyköruton, amolyan commedia dell,arte- féléket. Különböző szerepeket osztottak ki egymásnak. Ilona vagy a féltékeny feleséget, vagy a kívánatos utcalányt alakította mindenki szeme láttára. Olykor a két férfi –látszatra- összeverekedtek „a nő miatt”. Volt rá eset, hogy  a „hűtlen nőt” szidalmazó férj  ütlegelésétől  a járókelők siettek Ilona védelmére….Utána beszaladtak egy kapúaljba, és hahotázva élvezték a „sikert”. 

Hogy Ilona mekkora változást hozott Kosztolányi életébe, azt jelzi egyik legelgondolkodtatóbb verse: Akarsz-e játszani? 

Ebben nemcsak az említett csínytevések köszönnek vissza, hanem igen komoly életfilozófia foszlányai is megjelennek. Az életet a Homo ludens, a játszani tudó ember szemével méri fel, és azt kérdezi Ilonától - –névtelenül ugyan -, hogy tud-e ebben az óriási nagy drámában,a Commedia humana-ban partnere lenni?.....”Akarsz-e játszani mindent, ami élet?...  akarsz-e együtt a sötétbe menni?...lehet-e némán teát inni veled?...Játékban élni,mely valóra vált?” 

Mennyire igaz a középkori skolasztika megdönthetetlen axiomája:”Agere sequitur esse”. Ennek lényege nemcsak az, hogy cselekedeteinket szükségképpen megelőzi maga a lét, hanem az is, hogy senki sem adhat mást, csak mi lényege (Madách mondatja Luciferrel). Vagyis Kosztolányi gimnazista kora óta élete végéig az élet nagy kérdései felett töprengő, kérdéseire választ kereső személyiség volt. Ha gondosan végig olvassuk ezt a csupa jókedvtől, vidámságtól kicsattanó verset, megdöbbenve vesszük észre, hogy még játék közben is, de a végén mindenképpen megjelenik az Amor mellett (vagy mögött?) a Mors, a  Halál.  Az utolsó kérdés Ilonához ugyanis így hangzik:” s akarsz-e, akarsz-e játszani halált”? A versét 1912-ben megfogalmazó író mintha előre látta volna ezt a hős asszonyt, aki majd  húsz év múlva valóban „végig játssza „ vele, a János kórházban többször megoperált beteggel, a szép férfi arcát felismerhetetlenül eltorzító rák okozta halált.  

Közben Ilona, igazi asszonyi ösztöne szép lassan, észrevétlenül berendezte azt a négy szobás lakást, melyet Kosztolányí még legény korában vásárolt. Az asszony még teljesebbé akarta tenni kettejük életét: gyermeket szeretett volna! Kosztolányi eleinte hevesen ellenállt a gondolatnak, merő önzésből. De amikor kitört a világháború, és megérezte, hogy mekkora érték az élet, ő maga állt elő a gondolattal. És 1915 áprilisában megszületik Ádám, aki egy életre összeláncolta mindkettőjüket.

Az elmondottakból arra lehetne következtetni, hogy Kosztolányi révbe jutott. A magyar szerelmi líra egyik gyöngyszeme is, a játékos-bravúros Ilona című vers is erre enged következtetni. A 12 versszak mindenegyes sora egy-egy (legfeljebb két) szóval varázsolja elénk Ilonát. Nem is szavak ezek, hanem sóhajok, táncritmusok, virágszirmok zuhataga, melynek egyetlen funkciója, hogy elhitesse önmagával és a világgal, a föld és az ég minden lakójával, hogy Ilona csak egy van: „Csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, csupa jaj, Ilona…..”

Igen, a felszínen valóban egy földrengés utáni új élet kontúrjai látszanak kirajzolódni. A legsajgóbb sebet, az elvesztett „paradicsomot” azonban sem Ilona, sem Ádám, sem az írói sikerek nem tudják felejtetni. Kosztolányi költészetében különben is van valami  soha nem halványuló és mindig visszatérő szomorúság. Nála az „édes” is csak azért élvezetes, sőt csak úgy élvezetes, ha egy kicsit  a„keserűt” is érzi. ( A naponta többször is elfogyasztott és szinte kéjes vággyal óhajtott fekete kávét is azért szerette, mert utána  kesernyés íz maradt  a szájában). Feleségét, a mindenkinél jobban szeretett Ilonát is Douce-Amere-nek  „Édes-keser - nek hívta  Paul Claudel egy alakjának nyomán.. Boldog és szomorú. Ha szomorú, akkor is boldog, s ha boldog, akkor is szomorú.

A nyelvben is, mindig örült, ha megtalálta azokat a szavakat, amelyeknek ellentétes, ambivalens jelentésük is van. Az előbb említett Ilona című tavaszi zsongásnak  mondható versben  míly furcsán és döbbenetesen hat a csupa kéj után a csupa jaj!

Minden bizonnyal lelkialkata miatt egyszerre több színt lát mindig mindenben. Az élet legnagyobb értékeivel kapcsolatban is a kockázat drámáját éli át. Az élettel, bármennyire szépnek látja, egyszerre érzékeli a halált is. („ akarsz-e játszani halált?”)

Külön tanulmányban lehetne Kosztolányi ars poetikájának ezt az egészen egyedi jellegét feltárni.

Itt most az egész kérdésnek csupán teológai gyökerzetére és vetületére mutatok rá a Boldog, szomorú dal című verse kapcsán. Ő maga sorolja fel, hogy mi mindene van már, és miért kell – kellene- végre boldognak  tudni és érezni magát: 

                                    „Van már kenyerem, borom is van,

                                     Van gyermekem  és feleségem.

                                     Szivem minek is szomorítsam? 

Ezután még 25 sorban mondja el, hogy mennyi öröm éri. De a befejező 12 sorban   megint a szívárvány sötét színein töpreng: ”De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón…” És olyan  evangéliumi igazságot ír le, mely  Jézustól ered: Van a földi élet után örök élet. Épp az ebbe vetett hit oldja fel azt a szomorúságot, ami gyötri  a költőt. Ez az az elásott kincs, amit régen a szívében hordott, most pedig hiába keres: 

                                    Kezem kotorászván keresgél

                                   Hogy jaj, valaha mit akartam.

                                   Mert nincs meg a kincs, amire vágytam…

                                  Itthon vagyok itt e világban 

                                  S már nem vagyok otthon az égben. 

Itt van a lényeg ! Ezért szomorú.  

  „Hiszek hitetlenül”. A katolikum szépsége:”páratlan, tündöklő vallás” 
 
Bármennyire hihetetlennek tűnik, mégsem tudom másként kifejezni azt a permanens és egyre erősödő szimpatiát, melyet Kosztolányi tanúsított az egyház liturgiája iránt. Erről nemcsak felesége tudott, de gyakran beszélt másoknak is.

Ennek igazolására következzék most egy hitelt érdemlő beszámoló. A húszas években  ismert papköltő volt Harsányi Lajos.Tőle idézem az alábbi beszélgetést, mely annyira igaz és élményszerű, hogy  becsületére válnék egy hívőnek, sőt egy papnak is.: 

„Egyik este az Élet szerkesztőségét együtt hagytuk el Kosztolányi Dezsővel, az akkor már ünnepelt fiatal költövel. Először politikáról beszélgettünk. Majd az irodalomra tértünk át. A rohamosan fejlődő modern katolikus költészetre. 

Igen örülök neki, mondta Kosztolányi, hiszen én is katolikus vagyok. 

- Igen, de nem vagy katolikus költő, válaszoltam neki. 

Ez igaz – folytatta kissé lehengoltan. Pedig katolikus nevelést kaptam, de hitemet forrongó ifjúságomban elveszítettem. 

- Akkor miért szeretsz bennünket? 

Nem titeket szeretlek, hanem a vallásotokat. Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tétek. Tiszta költészet.

- Nono!- ellenkeztem vele. 

De igen, tiszta költészet! És ötödik jelzőt kellene  adnotok neki. Négyet a hittanban tanultam, hogy egy, szent, általános és apostoli. Ötödik jelzője az lehetne, hogy szép. 

- Azt mi is tudjuk! 

De nem tudatosítjátok eléggé. Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatzossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet. Szolgálatba állítottátok fel a csúcsokat: építészetben, szobrászatban, festészetben, zenében, költészetben egyaránt. Ezt nem éppen Chateaubriandtól veszem.

Ti november elsején, amikor kezdődik az őszi vörös hervadás, kiviszitek az embereket a temetőbe, és meggyújtjátok a kegyelet gyertyáit és mécslángjait. Virággal borítjátok a sírokat, és figyelmeztetitek a világot az elmúlásra. Félistenek és hősök felett elsíratjátok a requiemet.  

Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az „ Ó, fényességes szép hajnal” kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt.

A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásároljátok szeretteiteknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljétek együtt azt a hallatlan és páratlan tüzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tókióig látszanak. 

Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül. És ti mosolyogva nézitek a jégszikrás farsangot. De pár hét múlva  ismét üstökön ragadjátok az embert, és azt mondjátok neki: Elég volt! Kék lepellel borítjátok a templom képeit, hamut hintetek a kijózanult fejekre és azt mondjátok: memento homo! Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel. Az élet nem lehet örökös vigalom. A rózsa mellett felvérzik a tövis. És igyekeztek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvedni kell. A vonakodó embernek megmutatjátok a keresztet. A Kálváriára járatjátok az embereket, és a szenvedés szépségeit magyarázzátok nekik. Egyre jobban sarokba szorítjátok őket: a szenvedés és gyász komor hangulatába. És megjön a nagyhét. Elnémítjátok a harangokat, és rekedt kereplők hangja mellett énekeltetitek velük sötét templomokban Jeremiás halhatatlan siralmait. A nagypénteki katarakta tetején a bíboros, a püspök leveti saruit a szentélyben, és mezítláb csúszik a földre fektetett kereszt elé, amelyen meghalt Krisztus. És felállítjátok a nagy Halott sírját. Piros, zöld, sárga üveggömbök mögött ijedt  kis gyertyák égnek, halvány virágok dideregnek, sírás fojtogatja a torkokat, csörren a rézfillér, és döbbenve áll a világ a nagy ravatalnál. .  

Nagyszombaton felzúgatjátok a Rómából visszatért harangokat , aranyos karingbe öltöztök, terelitek a népet, amely ellepi a templom-teret és megindul az öröm mámorában ujjongó körmenet- Alleluja! Föltámadt Krisztus e napon. A körmenet szegélyén sorfalat állnak a fák, zöld rügyekkel figyelnek rátok. Igen! Igen!- mondogatják a fák Valóban itt a feltámadás: a tavasz..

Oly szép mindez, hogy az egyházhoz akkor se volna szabad hozzányúlni, ha Isten nem volna sem égben, sem bennünk. Ha valami szörnyű hatalom kipusztítatná a világból a virágokat, a színeket, és hamuszürkévé tenné a földet, vagy eltörölné a modern ember játékszerét, a sportot, nem okozna akkora kárt, mintha az egyházat törölné el” (Kovács S._Isten embere Bp.1966.183). 

Nem tagadom, sőt megvallom, hogy ilyen szintézisben és ilyen költői eksztázissal a liturgia szépségéről sehol nem olvastam és senkitől nem hallottam. Bár el kell fogadnom saját állítását, hogy  - szavait idézve- „hitét forrongó ifjúságában elveszítette” –én mégis kételkedve olvasom ezeket a sorokat és inkább felesége szavaiba kapaszkodom:”Szerette a ritusokat….Húsvét vagy Úrnapja táján egy-egy katolikus himnusz napokig megédesítette életét.. A májusi meg októberi ájtatosságok idején áhítattal hallgatta a felzengő esti énekeket”.  

Míg verseiben sokkal inkább megmutatta Istenért küzdő, kételkedő, lázadó lelkét, addig prózájában gyakran találunk olyan szereplőket akiken keresztül üzen a világnak: egyedül a vallás képes arra, hogy  választ adjon az élet nagy kérdéseire. Nem egy ízben külön  hangsúlyozza, hogy az illető katolikus,- és ennek kapcsán  elmondatja vele az egyház álláspontját, hitvallását. Lehetetlen nem észre venni, hogy mindezt azért teszi, mert ilyenkor  teljesen beleéli magát egykori  hívő mivoltába, és megelevenedik lelkében mindaz, ami után élete végéig vágyott: szerette volna élő hittel hinni mindazt, amit egykoron ő is  igaznak, jónak, szépnek vallott                                                                      

Néhányat megemlítek a sok közül: 

Ebből a szempontból különösen érdemes az Édes Anna című regényét szemügyre venni. Míly gyönyörűek az elitélt Anna esti imái,-hogyan fohászkodik Istenhez. De nézzünk csak be a tárgyaló terembe: A földi igazságszolgáltatás elitéli ugyan Annát, de az író váltig hangsúlyozza, hogy a bíró, az ügyész nem lát bele a lélekbe, ezért az igazi, a végső döntést majd az isteni igazságszolgáltatás fogja hozni. 

Az egyetlen, akit az író pozitívnak rajzol meg Édes Anna tárgyalásán, és aki helyesen is itél, a katolikus dr Moviszter. A regényben tulajdonképpen Kosztolányi  rajta keresztül mondja el világnézeti hovatartozását és vallja meg hitét. Amikor a többiek azt állítják, hogy szükségszerű az úr és a szolga közti különbség, Moviszter nyíltan kijelenti:”Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő… Ez Krisztus országa, mely a lélekben van” Itt köszön vissza gimnazista korában megélt boldog élménye, amikor  naplójában arról ír, hogy édesapja  átölelte  az egyszerű munkás embert.

Dr Moviszter (vagyis Kosztolányi alter egója) minél jobban magára hagyatva látja Annát, annál inkább akar az igazság védelmére kelni:”Kiálts, úgy mint a te igazi rokonaid, mint az őskeresztények hősi papjai, akik fellázadtak a pogányság ellen.”

Mivel a doktor kiált a bíróságon az igazság mellett, mindenki elhúzódott tőle. De ez nem bántotta, hiszen nem tartozott közéjük. Egy pártnak sem volt a tagja. „Nem volt se burzsoá, se kommunista. De tagja volt annak az emberi közösségnek, amely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat” …Mintha a szentmise Credóját hallanánk visszhangozni!  

Ilyen élményekkel olvasom másik regényét, a Pacsirtát is.- Gondolok arra az asszonyra, akiről a regényben ez olvasható: 

”Látta, hogy immár egyedül áll az egész világon, és szívét olyan kétségbeesés  szorította, hogy majd összeroskadt. De tekintete ekkor önkénytelenül odatévedt az ébenfa feszületre, amely a falon lógott. Évtizedek óta nézte őket az ájult Istenember…Ismerte minden szavukat, minden mozdulatukat, s ő, aki a szíveket és veséket vizsgálja, tudta, hogy nem hazudnak.

Karját hősiesen vetette szét a kertesztfán, fölistenítve minden emberi fájdalmat, az egyetlen emberi mozdulattal, amelyet csak ő tett, mióta áll a világ.

Jelenléte nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában, ahol minden kicsiny volt. Egy világtörténeti tragédia magasztosságát, a lángész és forró szeretet végtelenségét árasztotta az édes Jézus, aki a boldogtalanokért jött a világra, s meghalt azokért, akik szenvednek.

Az asszony egy lépést tett a feszület felé. Szemében pedig most először csillant meg egy kicsi könny…

Imádkozni kell – mondta maga elé, inkább magának. Hinni kell Istenben, aki megváltott bennünket mindnyájunkat. 

Ugyanebben a regényben  hasonlóan írja le megtérését a főszereplő is:

Ágya fölött egy Mária kép lógott, a Boldogságos Szűz képe, aki térdén nagy, halott gyermekét ringatja, és szívére mutat, amelyet a fájdalom hét tőre ver á. Kisgyermekkora óta hallgatta ez buzgó, gyermeteg imáit….Egy pillanatra feléje emelte  karját, heves mozdulattal, amelyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, akik sokkal többet szenvednek”. 
 

És hogyha mindehhez hozzávesszük, hogy milyen szeretettel ír azokról a papokról, akik valóban az evangélium Jézusának képmásai, akkor még jobban beleláthatunk Kosztolányi lelkiségébe.

Az említett Pacsirta című regényében is egy ilyen papról beszél. Amikor ugyanis Pacsirta zokogva száll fel a vonatra, egy pappal találkozik.

„Szembe ült a pappal. Szelíd nyugalma megnyugtatja őt is. A hatalmas Egyháznak ez a kis szegény katonája, aki visszautazott falujába, és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet szó, tapintatból  nem szólt, részvétből nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy…Nézte a fáradt, kopott papot, aki túl hatvanon, a sír előtt  csodálatos egyszerűségre tett szert, és szó nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta…A pap leszálláskor segített leadni holmiját „ 

Kosztolányi semmikép sem sorolható azok közé, akik ártani akarnának a vallásnak, egyháznak.”Érted, és nem ellened” lehetne mondani. Hogy ez mennyire jellemző rá, befejezésül egy diákkori visszaemlékezéséről számolok be. Tollrajzának címe: Öreg pap. 

„Gyermekkoromban még angol-búr háborút játszottunk. Az egyik fél volt a „maroknyi szabadságszerető” búr nép, a másik az angol, a „zsarnok”, aki lábbal tiporja a hősöket”.

Ezekkel a sorokkal kezdődik ez a remek kis írás. De ő most egészen másról akar írni. Arról a „tragédiáról”, hogy a nagy verekedés közben elszakadt a vadonat új kabátja. És ráadásul ezt észre vette osztályfőnöke, a rettentően szigorú latin tanár. És mivel egyházi iskolába járt, természetesen pap volt.

Amikor már minden kitudódott, az egykori kis Kosztolányi Dezső- a mára már hetyke író – sírásra fakadt.

„Miért sírsz? – kérdezte keményen.

Eltépták – hebegtem és mutattam.

Gyere velem….Vesd le a kabátod”

Engedelmesen mindent úgy tett, ahogy osztályfőnöke parancsolta. Meg volt győződve, hogy valami rettenetes büntetés, igazgatói megrovás lesz a vége ennek az egész átkozott  angol-búr hánorúnak.

A gyerek nem akart hinni a szemének, amikor büntetés helyett váratlan fordulat következett:

„A pap az ablak mellé ült. Föltette a pápaszemét.Tűt vett elő, cérnát, foldozófát .Nyálazta a cérnát .Végre  befűzött., varrni kezdett.Varrta a kabátom. Sokáig tartott, amíg elkészült vele.Közben gondolkozhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit bümtetnie kellene. Másrészt vasárnao tilos varrni.Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel, cérnával képzelem el őket és foldozófával.     

Én pedig ahányszor egy istenkereső, hitéért küszködő magyar íróra gondolok, mindig Kosztolányi Dezső jut eszembe. 

Igaz ugyan, hogy miközben prózában ilyen vallomásokat tesz vallásról, egyházról, liturgiáról, és Rómát járva a pápai kihallgatás után örömében sírva fakad, még sem tudja és nem is érzi magát hívő katolikusnak.

Valami még hátra van         .                           

 
< Előző   Következő >