Kinek jut eszébe, hogy szabadidejét temetőkben töltse, s a feltérképezett sírokból felebarátainak családfáit kutassa? E cikk írója csupán egyetlen ilyen embert ismer: Fülöp Gyulát, aki felváltva hol Bakonykútiban, hol pedig Székesfehérváron lakik, s a Szent István Király Múzeumban dolgozik, mit régész. Vajon e szakma hozza magával e furcsa „hobbit”? Ennek próbáltunk meg utána járni.

„Gyüttment voltam, de már befogadtak.” – kezdte beszélgetésünket Fülöp Gyula, amikor arról mesélt, hogyan került Bakonykútiba. Mint kiderült, 22 éve él a kicsiny faluban, méghozzá „tavasztól őszig tartó vendégként”, a telet pedig Székesfehérváron tölti, hiszen nehézkes lenne bejárni a nagy hóban fehérvári munkahelyére, a Szent István Király Múzeumba (ahol korábban, 16 éven át igazgatóként dolgozott).

Fülöp Gyula 1976-ban végzett régészként az ELTE bölcsész karán, mivel „az elfeledett dolgok kutatása” mindig is ott izzott benne. Amikor Bakonykútiba költözött, rögtön megfogta a település különleges szellemisége, s elkezdte járni az „érdekes helyeket”.

Bakonykúti temetője

„Minden faluban ott van a klasszikus hármas, a templom-temető-kocsma.” – mondja – „Ezeket megvizsgáltam Bakonykútin, a mellette fekvő Gúttamásin és Isztiméren is.” Ebbe a hármas bokorba települtek be a svábok 250 évvel ezelőtt. A második világháború után aztán nagy részüket elvitték a környékről, s helyükre Szlovákiából és a Felvidékről hoztak magyarokat. Erről tanúskodnak a régi sírok és az útmenti keresztek is.

A lelkes régész ugyanis néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy családfa-kutatást végez, s a sírokat vette alapul kutatásaihoz egy idézetre gondolva, amely szerint „A temető az élő falu tükre”. S mily’ igaz ez az állítás! A 6. században a módosabb családok a templom és a kocsma köré települtek, s ugyanígy a gazdagabb embereket temették el a dombtetőre – a szegényebbek pedig a temetők távolabbi szegleteibe kerültek.

A helybeliek sokat segítettek Fülöp Gyulának

A temetői térképeken jól látszik ez: régen „bokrosan laktak”, s „bokorban temetkeztek” a családok. Bakonykúti régi temetőjében jócskán találhatunk az 1700-as évekből származó sírokat. Ezek nagyrészt rossz állapotúak, mert a helyi föld nem túl jó minőségű, s hiába művelték szorgosan a lakók, szegények voltak, s nem tellett nekik márványra, nemesebb kőre.

Így mészből készíttették a sírköveket, amely hamar tönkremegy. Fülöp Gyula megvizsgálta e sírköveket, s hamarosan az egész falu csatlakozott hozzá! A lakók ugyanis tavasztól őszig, szinte minden hétvégén közös „takarításon” vesznek részt. (Ahogy Fülöp Gyula mondja: „Ásó, kapa, kasza, és csináljuk a rendet!) Ennek során a temetőt is kigazolták, irtották a bozótot, s több érdekes sírkő is előkerült.

A régi sírkövekről pedig kiderült, hogy a faluban több „leszármazottjuk” is él még, akikkel régészünk rögtön beszédbe is elegyedett. Aztán elment a levéltárakba, megnézte az anyakönyvi kivonatokat, s a szépen gyűlő anyagot rendszerezni kezdte. Hozzávette még az útmenti kereszteket is, mivel azokat is ősi családok állíttatták! E keresztek célja az volt, hogy köszöntsék a faluba betérőt, s távol tartsák a rosszat a településtől.

Fotó: Temesvári Márta

A szőlőhegyi keresztek pedig a bort „őrizték”. Fülöp Gyula Bakonykúti-Isztimér-Gúttamási településekről 19 keresztet gyűjtött össze a felállító család, valamint a készítő mester adataival együtt! E régi emlékeket lefényképezi, restaurátor kedvese segít a „feltárásban”, s az írott-elmondott információkkal összevetve lajstromba veszi.

A készülő „kötet” nemsokára elkészül, s alkotója – tervei szerint – közzé is teszi majd. És ne lepődjön meg senki, ha saját őseinek nevét, s összefonódó rokoni szálakat vél majd felfedezni benne…