Bátor küzdelem, és hősies ellenállás a végsőkig, a túlerővel szemben. Embertelen körülmények, fagyhalál. Legtöbbünk számára ezek a kifejezések jutnak eszébe a magyar katonáról, amikor meghalljuk a nevet: Don-kanyar. A 2. Magyar Hadsereg katasztrófáját évtizedekig az erőltetett agyonhallgatás, majd a közéleti megvetés jellemezte. Csupán az elmúlt húsz évben nyílt lehetőség újból az orosz földön harcoló, majd többségében hősi halált halt magyar honvédek emlékének felelevenítésére.

A Don parti urivi áttörés 67. évfordulója alkalmából a Honvédség és Társadalom Baráti Kör (HTBK) székesfehérvári szervezete ünnepi műsor keretében méltósággal emlékezett január 12-én a hősi halált halt honvédekre a Helyőrségi klubban.

A rendezvény ünnepi hangulatát a Honvéd Nyugállományúak Klubja asszonykórusának fellépése emelte, akik világháborús katona nótákat szólaltattak meg, majd Görög István ezredes, a baráti kör titkára köszöntötte a megemlékezés résztvevőit. Emlékeztetett: az egyesület évek óta hangsúlyt fordít arra, hogy a hagyományos pákozdi doni emlékkápolnánál megrendezésre kerülő tűzgyújtási alkalomhoz ünnepi megemlékezéssel, a második Magyar Hadsereg drámájának felidézésével kapcsolódjon.

Ünnepi beszédében Román Károly művészettörténész arról a hadseregről beszélt, amelynek tragédiáját az egyik hatalom mély hallgatásba burkolta, a másik hatalom pedig csak fasiszta hordaként emlegette hosszú éveken át. - Nyilvánvaló, hogy a Horthy- kormányzat szégyenében ítélte feledésre a hadsereget, míg a Rákosi hatalom primitív gőgjével fogalmazta meg a szégyenítő és megalázó minősítését – emlékeztetett az előadó. 

.

Így állhatott elő az a képtelen helyzet, hogy az ország évtizedekig nem gyászolhatta meg, de nem is emlegethette a Don-kanyarban eltűnt, elesett fiait. A fogságból hazatérőkre pedig megszégyenítő gyanakvással tekintett a korabeli hivatalos Magyarország. Nem csupán az érintettek feljegyzéseiből naplóiból, de a hadtörténészek tanulmányaiból is kitűnik, ez a hadsereg nem volt gyáva, s nem vesztette el a becsületét sem.

Ellentétben vitéz Jány Gusztáv hadseregparancsnok 1943. január 24-i hadparancsában megfogalmazottakkal. Mára az is ismert, hogy a Horthy-kormányzat, de a kormányzó maga sem „szívesen”, hanem erőteljes német nyomásra küldte ki az orosz frontszakaszra a 2. Magyar Hadsereget, amely végül a Don- menti harcvonalra került.

A folyó jobb partján Voronyezs és Pavlovszkíj közötti, mintegy 200 kilométeres harcvonalon kellett a 3., a 4., és 7. hadtestnek védelmi állásaikat kiépíteniük. Ez nehezen ment, hiszen a hadtesteket alkotó könnyű hadosztályok emberhiánnyal és hiányos felszereléssel küzdöttek. A veszélyt a magyarok felismerték, ám Jány hiába kért fegyverzeti és felszereltségi erősítést...

A helyzet veszélyét csak növelte, hogy az oroszok a Don folyón a magyar arcvonal szakaszán három hídfőállást is meg tudtak őrizni ( az uriv-it, a korotojaki-t, és a scsucsje-it). Mire elérkezett 1942 tele, a magyar hadsereg állapota tragikusan nyomorúságossá vált. Hogy milyen körülmények uralkodtak a frontszakaszon, azt korbeli feljegyzések tárják az utókor elé. A hivatalos dokumentumok közül az előadó vitéz Kovács Gyula vezérkari ezredes, a hadsereg vezérkari főnökének jelentéséből idézett. Eszerint a zubbonyok 25, a lábbelik 40, nadrágok 50, a fehérneműk 75 százaléka elhasználódott.

Szalma és fűtőanyagból nincs elegendő, a legénység hideg barakkokban pihent. Felütötte fejét a bélhurut és a malária. Voltak, s nem is kevesen, akik végelgyengülésben szenvedtek. A dokumentum arról is beszámolt, hogy állandó panasz volt az ellátó vonatok kimaradása, a liszt, cukor, lőszer és üzemanyag hiánya is. Közben elérkezett a tél, amely először rendkívüli havazást, majd mínusz harminc fok körüli hideget hozott. Téli ruházatból kevés, a legénység mintegy felének jutott.

A puskák és tüzérségi nehézfegyverek vázszerkezete befagyott. Ilyen helyzetben találta a fronton harcolókat a magyar vezérkar Hitler utasítását továbbító „merev védelmet” kiadó parancsa (azaz: a szovjet támadás esetén nincs hátra, csak előre van- minden áron tartani kell az állásokat az utolsó emberig). 1943. január 12-én hosszú tüzérségi előkészítés után az urivi hídfőről megindult a szovjet gyalogság páncélosokkal támogatott támadása. A megtámadott 9 kilométeres arcvonal szakaszon 1447 magyar katona és 42 tiszt küzdött, védekezett hősiesen. A többszörös túlerővel szemben még is képtelenek voltak állásaikat megtartani.

.

Román Károly elmondta, nem szokás felemlíteni, s így kevesen tudják, de azon a napon nem csak magyar, de a 429. német gyalogezred állásai ellen is megindult az offenzíva, amely sikeresen áttört, s a német egységet a rá következő napon teljesen felmorzsolták. Január 14-én a scsucsje-i hídfőből támadt a magyar arcvonalra a szovjet 3. harckocsi ezred és a 18. lövész hadosztály. Itt szó sem lehetett szervezett visszavonulásról. S ezért akadtak olyan tisztek - úgy, mint urivnél is -, akik inkább a katonahalált választották, rohamot vezényelve estek el. Tény, hogy magyar részről puszta hősiességgel feltartóztatni a voronyezsi front túlerőben lévő, kiválóan felszerelt csapatait nem lehetett.

Az előadó úgy fogalmazott, Jány Gusztáv, ez a jól képzett katona, a vallásos és puritán ember a kilátástalan helyzetben nem visszavonulást rendelt el (amely akkori körülmények között az egyetlen ésszerű megoldás lett volna). E helyett az első vonalban hagyta a leváltásra rendelt, de még be nem vetett, s ezért fegyvertelen, valamint a már leváltott és emiatt fegyvert már nem viselő egységeket. Jány bizonyára ezt a menekülő tömeget látta összekeveredve az arcvonalból visszavonuló egységekkel hadiszállásán, Novioszlkolban.

A látvány valóban drámai lehetett: a vánszorgó, hullámzó tömeg kevés fegyverével az előretörő szovjet hadsereg és a visszavonuló német hadsereg közé ékelődött. Szinte csak eleven testével fogta föl az orosz erők csapásait. - Ekkor történt az, amelyre a történelmünkben mindeddig nem akadt példa- mondta Román tanár úr. Jány Gusztáv egy jól megszerkesztett, pontokba szedett hadparancsa első mondatával súlyosan megbélyegezte katonáit.

Fotó: Szűcs Gábor

A hírhedtté vált mondata így hangzott: „ a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.”

A további pontokban a rend terrorisztikus helyreállítást helyezte kilátásba. A parancsnok később megbánt szavait, s ahol csak megfordult, a magyar katona helytállásáról beszélt. És arról, hogy a magyar honvéd hagyta el legutoljára a Dont. Ezért válhattak „a magyarok a visszavonuló német csaptok utóvédjének utóvédeivé”. Hiszen a katonáinkra a Harmadik Birodalom hódítóinak csupán addig volt szüksége, amíg háborítatlanul ki nem ürítették Voronyezs körzetét.

A veszteségek számadatai sem kevésbé fájdalmasak: a kijevi gyülekező helyen 2913 tisztet, 61.116 katonát számoltak össze. Veszteségként halottban, sebesültben, foglyokban, eltűntekben 147 970 főt tart nyilván a statisztika, közülük 60 ezer a fogoly. Az anyagi állomány 80 százaléka odaveszett.

- Nekünk az áldozatok nagysága miatt szükséges meghatottsággal szólnunk és emlékeznünk a doni harcokról – hangsúlyozta az előadó, aki végezetül az erdélyi író és költő Székely János „A vesztesek” című költeményének soraiból idézett.

A megemlékezés további részében Dr. Révai Tamás főorvos professzor előadását hallhatta a közönség a harcoló katonákat 1943. januárjában ért hatásokról, szenvedésekről. A helyőrségi klub színházterménél a HTBK budapesti szervezetének ajándékaként makettek szemléltették az orosz fronton résztvevő egykori magyar harcászati eszközöket.

A résztvevők az ünnepség után Pákozdi Doni emlékkápolnához vonultak, ahol emléktűz gyújtással, a történelmi egyházak helyi vezetőivel közösen lerótták kegyeletüket a magyar katona áldozatának emléke előtt.

Kapcsolódó cikkünk:

http://www.fehervarihirek.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=5003&Itemid=31