Csonthártya-gyulladást diagnosztizáltak szeptemberben Takács Csabánál, ám a csákberényi tájfutót még ez sem tántorította el attól, hogy folytassa az edzéseket. Nemhiába: pár hónappal ezelőtt kijelentette a Fehérvári Híreknek, hogy 2011-ig „talpon marad”, majd a magyar világbajnokság után befejezi a tájfutást. Jelenleg a márciusi versenyekre edz. – Abból pedig van bőven, hiszen e tavaszi hónapban hét terepen is be szeretné bizonyítani tökéletes erőnlétét.

A csákberényi sportoló már ifi korában is dobogón állt a Kelet-tengeri kupán – legyőzve sok skandináv versenyzőt és valamennyi magyar válogatott tagot -, azóta pedig szinte minden versenyről éremmel a nyakában tért haza. Az ötvenedik születésnapja felé közeledve viszont úgy érzi, ideje kicsit „lepihenni”. „1977. április 1.”- ez a dátum szerepel elsőként Takács Csaba tagsági igazolványában. – Ekkor indult el ugyanis az első tájfutó versenyén.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1962-ben született, akkor a sport-szakértők szemöldöke kissé felrándulhat. A komolyabb kluboknál ugyanis, ahol komoly nevelő-munka folyik, hét-nyolc éves korukban választják ki a gyermekek közül a tehetségeket. Takács Csaba viszont 14 évesen kezdte el e sportot. Ekkor érkezett ugyanis Csákvárra egy új testnevelő tanár, aki tájfutott. A faluban akkoriban semmiféle sportolási lehetőség nem adódott – kivéve a focit, amivel ugyan megpróbálkozott ifjú legényünk (és nagyon tehetségesnek tartották), ám végül abbahagyta, merthogy „megrúgják ott az embert”! Így marad a tájfutás.

Az első komolyabb helyezése az Úttörő Olimpiai Országos Döntő hatodik helyezése volt (ellenfelei vele ellentétben akkor már évek óta tájfutottak). Az Alba Volán utánpótlás csapatába került. Három bajnokságot is nyert, társaival pedig minden diákolimpián dobogón állhatott. 17 évesen válogatott lett, s olyan nagy tehetségnek számított, hogy a 18. születésnapja után egy hónappal (1980 augusztusában) már elvitték katonának, hogy a Honvédot erősíthesse.

.

A másfél éves katonaságból hat hetet húzott le bakaként, majd a Honvéd „főállásúja” lett. 1983-ban rendezték meg Magyarországon a tájfutó világbajnokságot, s Takács Csaba nevét ott láthatjuk a bő keret listáján. Miután leszerelt, tíz évig a Volánnál kapott sportállást. A Volán ebben az időben az ország legjobb klubjának számított: négy profi tájfutót foglalt magába, valamint a röplabdásokat, az öttusázókat, és a pestről érkezett hocky csapatot. A rendszerváltáskor aztán alaposan meg kellett nyirbálni a költségvetést: megszüntették a tájfutók állását és az NB1-es röplabdások szakosztályát. A csákberényi férfi viszont nem tört le.

„Ha valaki élvonalban akar maradni, és nemzetközileg is elismert lenni, akkor minden reggel és délután keményen edzenie kell, valamint edzőtáborokból ki és edzőtáborokba be. Ezt pedig el kell viselnie a családnak.” – tudtuk meg tőle. Takács Csaba időközben megnősült és építkezni kezdett. Sok adóssága volt tehát – 88-ban és 91-ben gyermekei is születtek -, a sportból pedig nem tudott megélni, így hamarosan Németországba ment dolgozni. Hazatérve, pár év kihagyás után pedig újra futni kezdett (1997-től).

És, hogy hol a mese vége? Azt mondja, hogy a rossz menedzselésnek köszönhetően úgy érzi, nem sikerült minden eredményt elérnie, amit célul tűzött ki maga elé. Ezért szeretne – bizonyításképp - még 2011-ben a szenior magyar világbajnokságon elindulni, aztán befejezi a versenyzést.

Legutóbb egy OB döntő kapcsán olvashattak róla olvasóink a Fehérvári Híreken, amikor is hírül adtuk: Szögligeten részleges bokaszalag-szakadást szenvedett. A nehéz, sziklás-köves terep sokat követelt tőle fizikailag és technikailag is, így az ötödik napon bevérzett a bokája, majd a versenypálya kétharmadának megtétele után megtörtént a baj, s már csak sérülten, sántikálva tudott a célba érni.

S, hogy mi történt azóta? Decemberben elkezdett készülni a tavaszi bajnokságokra. Mint elárulta: hetente két napot edzett, és hétvégén is futott. A bokasérülése szerencsésen helyrejött, így nem hátráltatta a futásban. Olyannyira nem, hogy januárban már hetente három-öt „futónapot” is beiktatott. Az edzések negyven-hetven percig tartottak – attól függően, hogy mennyire fáradt el. Az utóbbi hetek időjárása – természetesen - Csákberényt sem kímélte: hatalmas hófalak keletkeztek, amelyek megnehezítették az edzést.

„Futok, futok, de lassan minőségi munkát is kéne végezni. A hó viszont hátráltat benne.” – mondja. Március végére ugyanis formába kéne végre lendülnie: hét versenyt is betervezett, a határidő viszont szorítja. Ott szeretne lenni például a háromnapos tavaszi magyar idény-nyitón, a szlovák nemzetközi idény-nyitón, majd a hosszútávú magyar bajnokságon is.

A tájfutó reméli, hogy hamarosan elolvad a hó, és nem kell tovább csúszkálnia a terepen, hanem végre „repülhetnek a cipők”.