A vasárnapi evangéliumoknak két életük van. Az első az, amit a Szent Lélek mondat a pappal, amikor Jézus Krisztus életének egy-egy jelenetét olvassa fel a templomi közösségnek. A másik az, amit mi valósítunk meg belőle. Mert Jézus élete folytatódik bennünk. Minden jézusi esemény, a názáreti „és az Ige testté lőn”-től kezdve a Golgotán át a feltámadásig és a mennybemenetelig azért hangzik el újra és következetesen, hogy abból mi is okuljunk, és amit csak tudunk, valósítsuk meg a mában..

Ilyen a mai evangélium is: Jézus megdicsőülése fent a hegyen. A liturgia azért állítja elénk ezt mindig a Nagybőjt elején, hogy megértesse velünk:a sok szenvedés,a kereszt ne törjön össze bennünket, mert ez az életünknek, Jézusénak is, csak egy stációja. Az ember nem azért él, hogy szenvedjen, hanem eljusson Isten örök boldogságába. Jézus ezért viszi fel Pétert, hogy az életnek e nagy titkára és igazságára nyomatékosan felhívja követőinek figyelmét. Hamarosan ugyanis rettenetes eseményeknek leszünk szemtanúi.

Néhány hét múlva megkínozzák, keresztrefeszítik őt, a Mesterünket, ezért meg akarja mutatni önmagát megdicsőült alakban is. És hogy mit tudunk ebből megvalósítani a jelenben? Ha jól megfigyeljük a Krisztus-követők arcát, tekintetét, nemcsak a szentekét, pl. Prohászkáét, megcsodálhatjuk rajtuk ezt a ragyogást.

De mi gyarló keresztények is, akár tisztalelkű gyermekeink szemében, akár egy-egy kisértés legyőzésekor, vagy egy-egy igazi jócselekedet jutalmaként megkapjuk a Táborhegyi ragyogást. Minél meredekebb a Kálváriára vezető út kint a világban, annál nagyobb szükségünk van ragyogó tekintetű magyar keresztényekre.