Ez az evangélium is olyan, mintha ma írták volna. Ép nekünk. A szereplők is annyira hasonlók hozzánk, mintha János evangelista az egyik televizióban mondaná el ezt a jelenetet: Jézus az ismeretlenség álruhájában odaáll a Jákob kútjából vizet merítő asszony elé, és azt mondja: ”Szomjazom, adj egy pohár vizet” Igen, ilyen egyszerűen „dolgozik” az Isten, a kegyelem. Most még a kútnál mondja, hogy „szomjazom”,- Nagypénteken majd a kereszten agonizálva suttogja velőt megrázó szavakkal: ”szomjazom ”.

A váratlan kérésen megrökönyödő asszony most még nem sejti, hogy végső fokon Jézus ezzel a „kezdő” mondattal őt és az egész várost meg akarja téríteni. Még kötekedik is vele, ahogy mi szoktunk a felénk hajló, minket megszólító Istennel. („Hogy mersz megszólítani engem?”).

Csakhogy pillanatok alatt a banális pohár víz kérdése drámává alakul, mert kiderül, hogy Jézus belelát az asszony „zűrös” életébe, és még azt is tudja, hogy jelenleg melyik férfival állt össze, miután már ötöt ott hagyott. A feslett életű nő „kapitulál”: Jézus bemutatkozik, nyíltan megvallja, hogy ő a Messiás. Mire az asszony Jézus apostolaként berohan a városba, és mindenkit magával akar vinni Jézushoz!„Megnyitotta szemeimet! Én már látok, lássatok ti is”

Mindez a Nagybőjt elején hangzik el. De jó lenne tanulni ebből is: ne várjuk meg, míg megtérésünket az Isten már csak életünk Kálváriáján tudja megoldani. Most még ilyen egyszerűen, ilyen „pohár vízzel”egybekötött epizóddal is meg lehetne térnünk. Hiszen minden adott.Leginkább az, hogy mindannyian szinte belehalunk a „szomjúságunkba”.

Nincs kegyetlenebb agónia, mint a „szomj-halál”. És ez szó szerint értendő a lelkünkre. Ezért tért meg boldogan, extázisba esve ez a vizet hordó asszony. És Jézus is „szomjazik”, hogy megmentse lelkünket, sorsunkat, hazánkat.