Gondoljunk csak bele, volt ennek a délutánnak olyan pillanata, amikor az lógott a levegőben, hogy öt ponttal vezet majd a tabellán a Videoton a forduló után, de volt olyan is, amikor úgy tűnt „ikszre állunk” majd este a Lokival, sőt az is, a vetélytárs állhat jobban…

Csoda-e, ha a győzelmi kényszerben levő játékosoknak rendre önmagukat, izgalmukat, szorongásukat is le kellett győzni, nem csak az egyébként váratlanul jól játszó, szervezetten futballozó Kaposvárt, amelynek azért hál’ Istennek megvolt az Achilles-sarka is: a két belső védő? Pedig, nagyszerűen indult a meccs, Nagy Dani már az első perc közepén gólt lőhetett volna, azután Nemanja Nikolics a 4. percben valóban a hálóba talált.

A gyorsan jött előny azonban nem oldotta a csapat görcsét, nem játszott úgy a Vidi, mint azt talán 0-0-nál is tette volna. Ráadásul a Rákóczi egy vitatható 11-essel egyenlített is – nem is lehet megmondani, mi okozott nagyobb görcsöt: az előny, vagy az előny elveszítése?

Jól jött a szünet, sikerült rendezni a sorokat, bár a második játékrész elején még a Kaposvárnak volt gólszerzési lehetősége. Szépen, fokozatosan azonban fölülkerekedett a Videoton, és a meccs utolsó percében már egyértelműen jobban futballozott, mint ellenfele – és nem csak a gólok miatt.

Kétségtelen, a mérkőzésből nem jött ki, az a tudásbeli különbség, amely a két csapat között megvan, vagy amit a Rákóczi múlt heti, debreceni formája sejtetett.

De, ha a futball pontozásos sportág lenne, akkor is a Videoton neve mellett állna a magasabb kalkulus – nem beszélve arról, hogy – ex-kaposvári játékosaink révén – mi három gólt lőttünk, míg az ellenfél csak egyet.