|
 Mekkora kincs az otthon! Ezt igazán csak akkor tudjuk érzékelni, ha otthontalanná válunk. Ma ilyen korban élünk, a kilakoltatáűsok korában. Egyre gyakrabban halljuk, de látjuk is, mit jelent: hajléktalannak lenni. Minél jobban várok valakit, annál jobban szépítem otthonomat. A szeretetnek számos jele van. Az egyik épp az: hogyan várom vendégemet? Rendet csinálok, kitakarítok, még virágot is veszek a vázákba. És ha tudom, hogy mi a vendégem kedves virága, azzal várom. Ha fáradtan érkezik, gondoskodom pihenéséről.
Az asszonyok ilyenkor mutatják meg, hogy tudnak kedveskedni főztjükkel. Mindenre találunk példát az evangéliumban is: Bethániában, ahol Jézus oly sokszor megpihent. És Kafarneumban, Simon házában. Mindez a mai evangélium hallatán jut eszembe: ”Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” Nincs szó albérletről, hanem lakásról. És nem pár perces látogatásról beszél Jézus, hanem állandó tartózkodásról. És minél rangosabb vendéget várunk, annál fokozottabban tesszük mindazt, amiről előbb szóltam. Az evangélium félreérthetetlenül kijelenti, hogy Jézus nem egyedül jön: hozza magával az Atyát, aki nélkül ő soha, sehova nem megy. És kijelenti, hogy jön a Szentlélek is. Mennyire másként alakulna lelkiéletünk. Személyiségünk, milyen változáson menne át, ha legalább szentmiséinken, szentáldozásainkkor ezzel a lelkülettel fogadnánk a világ, a történelem, a Mennyország urát. Nem kellene megrendülnünk már a gondolattól is, hogy ki óhajt otthonomba jönni? |
