Kritika ezúttal is csak a befejezéseket érheti: tudtuk, hogy gólt kell lőni Győrben, ez nem sikerült, igaz jó néhány alkalommal csak a szerencse mentette meg Stevanovicot és az ETO-t a góltól. Bár korábban eldönthette volna a mérkőzést, az első félidő hajrájában tompább lett csapatunk, sőt a második félidőben a Győri ETO átvette a játék irányítását.

Hozzájárult ehhez az is, hogy Pintér Attila cseréinek, valamint némi átszervezésnek köszönhetően kicsit offenzívabb lett az ETO, fölénybe került a középpályán, és miután a labdavesztés után inkább a Videoton védősorától indultak a támadások, túl nagy területen kellett már átvinni a labdát ahhoz, hogy helyzeteink alakuljanak ki.

Tény az is, hogy – különösen a második félidőben – a támadó-játékosok az utolsó passz, vagy a lövés előtt rendre rossz megoldást választottak, miközben egyre jobban hiányoltuk a vállalkozó kedvet, a bátorságot, az egy az egyben felvállalt akciókat. Görcsössé vált a Videoton játéka, a nagy akarás – úgy tűnt – olyan terhet rakott a lábakra, amivel nem tudtak a játékosok megbirkózni.

Külön pech, hogy az ETO a győztes gólt nem kidolgozott akcióból, hanem egy szerencsés, megpattanó labdából szerezte – a bajnokság, a tavaszi szezon, az utolsó mérkőzés dramaturgiája olyan volt, amilyet Alfred Hitchcock is csak a legjobb napjain ír. Természetes, hogy játékosnak, edzőnek, szurkolónak, most nagyon nehéz örülnie az ezüstéremnek, pedig ennél jobban, még soha nem szerepelt a hazai élvonalban a Videoton.

De örülni kell, és a jövőre figyelni, mert két és fél év alatt óriási utat járt be a licencét vesztett, perek által kaszabolt Vidi, amely bő egy hónap múlva nemzetközi kupameccsen léphet pályára. Nem állunk meg, továbbmegyünk, tovább építkezünk! Soha ne add fel!