|
 Annak ellenére, hogy két ezer éve tudjuk, hogy mi a legfőbb parancs, jó ha olykor mi is szembesülünk ezzel a kérdéssel. Ugyanis olyan korban élünk, mely az élet minden területén azt hirdeti, hogy nincs semmiféle parancs. Az elvi és gyakorlati ateista materializmus, bepermetezve a teljes liberalizmussal, azt hirdeti, hogy az ember szabad, független lény, neki nem parancsolhat senki semmit. Mindenki tegye azt, amit akar, és amire vágyódik. Ha az éremnek ezt az oldalát nézzük, akkor így fogalmazhatunk: a ma emberének azt illik válaszolnia, hogy a legfőbb parancs a korlátokat nem tűrő szabadosság.
Mivel ez a szemlélet szemünk láttára vitte az országot az anarchiába, mi rendületlenül elfogadjuk azt, amit Jézus mondott: minden erőnkkel szeretni az Istent, és felebarátainkat pedig úgy, ahogy mi szeretjük önmagunkat. És tegyük hozzá mindjárt, hogy ez nem csak szép mondat, hanem számunkra parancs. A parancsot pedig a mi szemléletünk szerint teljesíteni kell. Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy attól a perctől kezdve, amikor engedelmeskedünk e parancsnak, minden a maga helyére kerül, mindent másként látunk. Olyan ez, mint amikor hosszú keresgélés után végre megtaláljuk azt a kulcsot, amely ép abba a zárba való, amit eddig nem tudtunk kinyitani. Ennek egyedül az az oka, hogy ezek az evangéliumi parancsok nem letörik személyiségünk szárnyait, hanem annyira nekünk valók, hogy segítségükkel válunk igazán emberré, istenarcú lénnyé. Ennek a parancsnak akarunk engedelmeskedni, most már fent a Parlamentben is. Pénteken így áldottam meg kis keresztemmel a megválasztott új államelnököt. A többi már rajtunk múlik. |
