A keresztyén nevelés is erősítette a kenyér tiszteletét. Még beszélni is alig tudtunk, amikor a mezőről "madárlátta" kenyeret hoztak a szüleink, s a reggeli, esti imádkozáskor selypítve mondtuk "....a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...." Konfirmáláskor Krisztus megtöretett testének emlékére házi sütésű úrvacsora kenyeret kaptunk. Új kenyér ünnepén a gyülekezettel azt énekeltük: "add meg nekünk kenyerünket, naponként eledelünket" (483.dicséret)

A kenyér rangját, becsületét sok szólásmondás tükrözte. A munkába álló családtag nem pénzkereső, hanem kenyérkereső lett, de ha munkahelyéről elbocsátották, nem az állását, hanem a kenyerét vesztette el. A kenyér örömben, haragban végigkísérte az embert. A hasonló korú barátot kenyeres-pajtásként emlegették, de ha nézeteltérés támadt a testvérek, barátok között, akkor kenyértörésre került sor. Ha valakinek piros volt az arca, azt mondták rá: biztos sok kenyérhéjat evett és attól olyan szép piros.

Az árván, szegényes körülmények között élő gyermekre azt mondták, hogy az valóban vízen és kenyéren nőtt fel. A feledékeny emberre az a sajnálatos mondás járta, hogy kicsi korában biztos sok pálinkás kenyeret adtak neki, hogy ne sírjon éjszaka. Aki napszámba dolgozott, vőnek vagy menyecskének ment az anyósék házához, az a más kenyerét ette. Aki viszont segítőkész, engedelmes ember volt, az olyan jó volt, mint egy falat kenyér. Ha valaki rosszul nősült, iszákos, verekedős férj lett, arra azt mondták: no ennek se lesz kenyérbecsülete.

Ezért az asszonyok szívesebben adták először katonának a fiaikat, mert komisz kenyéren majd fegyelmet tanulnak, s az anyjuk, vagy a feleségük által sütött cipót - és azon keresztül az asszonyok munkáját - is jobban becsülik majd. Az a legény viszont, aki a feleségével új háztartást kezdett, az külön kenyérre került. Ez volt a legjobb megoldás, mert ha a fiatalok a saját kenyerüket eszik, vagyis maguk keresik meg a kenyérre valót, jobban meg is becsülik majd. Régen, a kaláka munka idején - hordáskor, kaszáláskor, kapáláskor, közös építkezés idején - próbára tették a fiatalasszony kenyérsütési tudományát.

Amennyiben nem sütötte meg jól a kenyeret, a fiatalasszonynak - vagy akár idősebbnek is – azt mondták, ezt a kenyeret még a kutya sem enné meg! Aki óvatosabb volt, az így adta nemtetszését a háziak tudtára: nem is tudtam, hogy még szalonnát is adtok a kenyérhez? Tudniillik a keletlen, sületlen kenyér alján valóban a szalonnához hasonlítható, nehezen rágható réteg maradt. Mások így fogalmaztak: többet ér nálunk a vakaró, mint nála a kenyér.

Ha viszont jó volt a háziasszony sültje, a vendégek szívesen ettek belőle, vagyis nem sajnálták a más kenyerét. A családi perpatvar ilyen mondásra serkentette a szem- és fültanúkat: nem kérek én az ő kenyeréből! Vagyis a nagyobb vagyon ellenére sem cserélnének a háziasszonnyal, annak rossz családi élete, vagy rossz tulajdonságai miatt. Ha valakinek neki nem tetsző munkát kellett elvégeznie, az – főként, ha nyakas kálvinista volt - sokszor azzal az indokkal állt odébb, hogy ez neki nem kenyere, vagyis nem hajlandó a megalkuvásra, inkább éhen marad. Ha valamilyen alkatrészre a mezei szántáskor, szénahordáskor hirtelen szüksége lett volna a parasztembernek, de az nem volt elérhető közelben, sóvárogva mondta: pedig úgy kellene, mint egy falat kenyér.

Aki megöregedett, az megette a kenyere javát, aki viszont váratlanul összeesett, és hiába próbálták életre kelteni, arra együtt érzően mondták: no ez se kér már több kenyeret. Ha szitát, rostát, sorozót, gombos villát, kaszát nehezen adott kölcsön a gazda, arról úgy vélekedtek, hogy félti, mintha pünkösdi kenyér lenne, ami azt is jelentette, hogy pünkösd táján a kenyérnek nagy volt a becsülete, mert már csak kevés volt belőle. Nem is oly régen az esküvőről hazatérő fiatal párt a násznagyok az ajtóban magasra tartott, frissen sült kenyér alatt léptették a lakodalmas házba. Előtte a menyasszonyt az ajtó előtt cukros kenyérrel etették meg, hogy hűséges maradjon.

S lehetne a kenyérrel kapcsolatos szokásokat, szólásokat tovább is folytatni. A régi, kézírással vezetett presbitériumi jegyzőkönyvek szerint a keresztelésért sok gyülekezetben kenyérrel fizettek a ’Nagytiszteletű úrnak’. Egy másik bejegyzés arról tudósít, hogy az "énekes, szós Halottért egy lepény kenyeret, Predikátiós Halottért fél cipót" kapott a korabeli lelkész. Máskor feljegyezték, hogy a szülők a presbiterek előtt arról panaszkodtak, hogy a rossz időjárás miatt az "oskolába menő gyermek kezibe hetekig nem tudnak kenyeret adni".

Mondták is sokszor, hogy: „karácsonyra kalácsot, húsvétra kenyeret, pünkösdre meg amit lehet, azt ettek. A legtöbbször csak málékenyér, meg kukorica pogácsa jutott. Még mondókát is tanítottak velünk, hogy: Új esztendőbe, bújj a kemencébe, szedd ki a málét pokróc lepedőbe, adj egyet belőle." - mondta az idős szomszéd néni. Mekkorát fordult azóta a világ! A kenyér fontossága azonban mit sem változott, ha becsülete a bőség miatt egy kicsit meg is kopott.

A sok adalékanyag miatt ma már hiába is keresnénk a régi, édesanyánk sütötte, két hét után is fogyasztható, házi krumplis vagy komlós kenyerek finom ízét. Sőt olykor gyarló híradások arról tudósítanak, hogy a mai péknél sütött kenyerekből is kevesebb lesz. Az elmúlt, aszályos nyarakon is micsoda hangzavarban riogattak bennünket felelőtlen politikusok, hogy nem lesz meg a mindennapi kenyérnek való. Isten hatalmas ajándéka, hogy lett, sőt exportra is jutott a termésből!

Igazolódott az idős emberek mondása: ’amit Isten szigorúan mért ránk, azt nem viaskodó pártok, hanem egyedül Isten hozhatja helyre’. S benne eddig sem kellett csalatkoznunk.