|
 Minden vasárnap újabb titkok megfejtésére kerül sor. A Mester útnak indítja apostolait, és megtanítja őket evangéliumának, az Örömhírnek legmélyebb titkaira. Sorra veszi az erényeket, legtöbbször úgy, hogy rámutat az ellenkezőre, a bűnökre, melyekkel az emberek tönkre teszik saját és mások életét. Az Úr Jézus mindezt szemléltetve teszi. Ezért van az evangéliumban annyi példabeszéd.
Múlt vasárnap a háláról volt szó, ma az állhatatosságról. Olyan ez, mint a dió, melynek hármas burka jól érzékelteti, hogy minél nagyobb kincsről van szó, annál szívósabban védi azt a természet. A dió külső zöld burka hónapokon át védi a „belső kincset”. Majd leválik róla, de akkor lesz látható az a kőkemény burok, ami oly komolyan és meghatóan védi a „belső kincset”, hogy csak „diótörővel” lehet szétzúzni páncélját. Csak ezután juthatunk a „kincshez”: a gyümölcshöz. És csak amikor kézbe vesszük, jövünk rá, hogy még azt is védi egy finom hártya. Ahogyan védi a természet saját kincseit, úgy védi az evangélium is a maga drágagyöngyeit, az erényeket. A hála is, a türelem=állhatatosság is igen nagy kincs, ritka érték. A mai ember nem is ismeri, mert gőgösen, követelve azonnal élvezni akarja a kincseket, melyekért nem is akar küzdeni. Az Úr Jézus ma arra tanítja apostolait, bennünket, hogy ne csak egyszer, hanem sokszor és kitartóan kérjünk, zörgessünk irgalmának hétpecséttel őrzött kincseiért. Miközben állhatatosan zörgetünk, figyeli hűségünket, hogy aztán odaadja kincseit, és annál nagyobb örömben részesítse gyermekeit. |
