„Ilyenkor valami nagy bölcseletet illene mondani, de ilyet most nem tudok. A Fradi elleni meccset követően a dühtől különösen nem tudtam volna semmi építő jellegűt mondani; még aznap visszanéztem a mérkőzést, és az fogalmazódott meg bennem, hogy mivel mindig közösen hozunk össze valamit, legyen akár kudarc, akár siker, mindig önkritikusnak kell lennünk. Ugyanakkor ez a 17 gól egyáltalán nem adja vissza a csapat munkáját, a felkészülésünket, azt, ahogy a Fradi meccsbe belementünk. Lehetne kiskapukat keresni akár a játékosok, akár a mi, az edzők részéről, de a felelősség áthárítása nem vezetne semmi jóra…

Mondhatnánk például, hogy a debreceni vereségből nem tudtunk még felállni, de azt hiszem, ez pontosan ilyen kiskapu-keresés lenne. Ugyanakkor jogosan lehet hiányérzetünk amiatt, hogy van nem egy válogatott kézilabdázónk, az idegenlégiósaink szintén nemzetközi szinten is jó játékosoknak számítanak – mégsem tette hozzá senki azt a pluszt, ami két ilyen rangadónak mondható mérkőzéshez szükséges lett volna; pedig ezeknek az embereknek kell húzniuk a szekeret, de ezt mindkét meccsen hiányoltam tőlük.

Taktikailag, visszanézve a mérkőzést, azt kell mondjam, semmit sem valósítottak meg az elképzelésekből, amit kértünk, amire készültünk hétfő óta: hogyan kell lebontanunk a Fradi hatosfalát, mik a gyenge pontjaik, kire kell felütköznünk védekezésben, hogyan kell visszarendeződnünk stb. Így a játék minden szegmensében alulmaradtunk, emiatt váltunk ennyire impotensekké. Ami igazán fájó, hogy egy nem túl szerencsés kezdés miatt – kapufák, rossz indítás, a kipattanó labdákat a Fradi szerezte meg – gyakorlatilag öt perc után, mindössze kétgólos hátrányban mintha számunkra lefújták volna a meccset; nem éreztem, hogy lenne szívünk és hitünk a győzelemhez.

Az ilyen helyzetekre mondom mindig azt a játékosainknak, hogy vannak időszakok, amikor támadásban nem éles az ember, valami oknál fogva semmi sem jön össze. Ha ilyen szituáció adódik támadásban, akkor a védekezés az, amihez mindig minden csapatnak vissza kell nyúlnia. A védekezés nem forma kérdése! Kiskorom óta ezt hallottam az edzőimtől, és hiszem is, hogy a védekezés nem perpillanatnyi formától függ, hanem ha az embernek van szíve és lelke, akkor mindig fel tud arra készülni, hogy jól védekezzen. Nagyon mérgesítő, hogy nem éreztem a csapatunkban a tüzet, a keménységet; még csak nem is „fájt“ ez a meccs a Fradinak!

Evidenciaként elfogadtuk, hogy a Fradi jobb nálunk, hogy van nekik x számú válogatott emberük, hogy létezik a sokat emlegetett Fradiszív – utólag úgy tűnik, tudat alatt előre legyártottuk magunknak, hogy nem sok keresnivalónk van. Tudjuk, hogy fejkérdés a kézilabdában is nagyban meghatározza a dolgokat: ha hiszünk abban amit csinálunk, az nagyon hozzá tud segíteni a sikerhez. Most nem éreztem, hogy mi igazán hittünk volna a győzelem lehetőségében, ami azért is érdekes, mert ugyanez a csapat idén a Dunaújváros és a Békéscsaba ellen ugyanezt a sztereotípiát nem állította fel magának.

A Dunaújvárossal – soraiban a kétszeres világ legjobbja, Radulovics Bokival – vagy a szövetségi kapitány által dirigált Csabával – akiktől sorozatban hétszer szenvedtünk vereséget az elmúlt években – szemben nem könyveltük el, hogy márpedig ők jobbak nálunk. Hogy ez most mitől változott meg, azt nyilván a mi dolgunk lesz feltérképezni, bár nincs sok idő ezen hezitálni, hiszen szerdán máris itt az MK-mérkőzés [szerdán a Veszprém ellen idegenben].

Amikor ilyen rövid idő alatt újra pályára kell lépni, akkor be kell keményíteni a lelkeket, és lehető legkevesebb érzelmet beletéve le kell zárni a történteket! Iszonyat szolgalelkületre van szükségünk, és az embereknek minimális rizikófaktort választva kell megoldaniuk a következő mérkőzéseket! Ilyenkor nagyon nehéz úgy kimenni a pályára, hogy tudassuk a másikkal, ez csak egy botlás volt. A játékosoknak hitelesen, nem csak a felszínen kell tudni mondaniuk és kimutatniuk, hogy ezt gyorsan elfeledjük, és feldolgozzuk azt, amit a magunk javára tudunk fordítani. Nem következhet be az, hogy két rossz döntés után megint elbizonytalanodunk!

Ez egy nagyon komoly erőfeladat a fejnek, a léleknek és a szívnek! Annak idején – még aktív játékos koromban – mintegy húsz góllal kaptunk ki Norvégia válogatottjától, a Grini, Leganger fémjelezte csapat ellen Norvégiában egy vb-n. 4000 néző előtt játszva megaláztak minket. Nekünk semmi sem sikerült, mindig lemaradt valaki, az összes kipattanó hozzájuk került; támadásban nyögvenyelősek voltunk, ha nagy nehezen sikerült kialakítanunk egy helyzetet, azt belebombáztuk Legangerbe.

 Ehhez még társult a skandinávoktól megszokott diadalittas ünneplés magasba emelt kézzel minden egyes gól után – hihetetlenül megalázó, iszonyatosan demoralizáló volt. Ilyenkor az ember legszívesebben abbahagyná, de mégis megy tovább, mert szereti a kézilabdát, és a sportembernek nagyobb tartása van annál, mint hogy feladja.