|
 „Október, november, december! Ilyenkor egy bús vízió az ember”... A mai evangéliumot azért olvastatja az egyház, mert újból rá akarja terelni figyelmünket hitünk központi témájára: hogy mi lesz halálunk után, és mi lesz szétszórt hamvainkkal? Közben a temetőkben már kialudtak a drága halottaink sírján meggyújtott gyertyafények. Az élet megy tovább, és úgy viselkedünk, mintha nem rólunk lenne szó: a magunk haláláról. Mindannyian szadduceusok vagyunk!
Nem megy fejünkbe a feltámadás hite. Nem tudjuk elképzelni: hogyan élünk tovább, és mi is lesz az a feltámadás? Ennek a kételkedésnek, bizonytalankodásnak egyetlen oka abban rejlik, hogy a magunk szűk, „pityiáner” mértékével mérünk mindent. Képtelenek vagyunk megérteni, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Kész sémákat tudunk csak elfogadni, és már azt is természetesnek vesszük, hogy a semmiből teremtett minket az Isten és anyánk méhében építette fel sejtről sejtre életünk csodáját. Van olyan hernyó, mely hétévig dermedten, „holtan” fekszik mozdulatlan és aztán egy pillanat! És pillangóvá válik és szerelmesen „angyal szárnyakkal” repdes körül a rét virágjai felett. Ha kilépünk teremtményi korlátaink bornírt ketreceiből, elhisszük Pál apostolnak szavait: itt „földi testben” élünk, de utána Isten „szellemi testbe” öltöztet minket. Itt „rongyokban” járnak még a királyok, a világsztárok, meg a Rotschildok is,ahhoz képest, amiben járt Jézus feltámadt, szellemi teste, mely nem ismert elreteszelt zárt ajtókat: megjelent mindenhol, ahol csak akart. Hiszem, Uram a test föltámadását és az örök életet. |
Hírek 
