|
 „Indulni kéne már” - szoktuk noszogatni magunkat, amikor nehezünkre esik, hogy végre felkeljünk, és útnak induljunk. „En route”... Mi keresztények mindig úton vagyunk: az Istenkeresés és megtalálás útján. A konvertita Huysman regényének, megtérése történetének a címe pontosan rámutat földi életünk lényegére. És közben mondogatom Mécs László versének megdöbbentő sorait: ’”Ki a betyár, ki a szent? Magyar földön ki a szent? Három élet, három út…. az enyém hova fut?”
„Elindultam szép hazámból”…Az induláshoz nagy akaraterő kell. Minél nagyobb az út , nagyobb a kockázat, annál több hitre, de reményre és még több szeretetre van szükség. E három nélkül nem lehet útnak indulni. Miért? Mert az, ahol most vagyok, legalább fix. Biztonságban vagyok Örülök, hogy élek, és békében hagynak…A három keleti férfi (bölcs vagy szerecsen király) is csak azért tudott útnak indulni, mert nagy volt a hitük, és reménykedtek, hogy a csillag Istentől kapott jel. Vízkereszt a tántoríthatatlan hit ünnepe. Hűség a hithez, az eredeti hivatáshoz. Hiába gúnyolták őket („naivok, fantaszták vagytok”). Nem ment el a kedvük még akkor sem, amikor tapasztalniuk kellett, hogy amiért ők lelkesednek, mások, sőt épp a Jeruzsálem-beliek közömbösek. Ők több ezer mérföldet tettek meg, de az írástudók, főpapok meg sem mozdulnak….És nem ábrándultak ki akkor sem, amikor királyi palota helyett csak egy egszerű házban találták meg a Megváltót. Szeretnék én is királyi lélek, vagy legalább bölcs lenni, mint a mai evangélium férfiai. Mi a titka ennek? Az első az, amit húsz éve sugall az „Indítlak”: aki betér ide, annak valamerre el kell indulnia. A másik: nem letérni arról az útról, szándékról, melyre a Csillag, az Istentől kapott jel vezetett. Betlehembe csak így lehet eljutni. |
