Múlt héten volt Gyertyaszentelő Boldogasszony, akitől megtanulták édesanyáink, hogy mivel nincsen gerlénk, galambunk, hát gyertyát gyújtunk neki: Máriának és a karján ülő Kis Jézusnak. Ma pedig Balázs áldás lesz, és boldogan tesszük fejünket, arcunkat, a torkunkat, egész lényünket az égő két gyertya közé. Miért? Mert rájöttünk –ki előbb, ki utóbb- ,hogy nem bírunk már tovább sötétségben, kaoszban, tagadásban, jéghidegben élni.

Nekünk Égő Gyertya kell, aki maga a Krisztus. Nekünk ő kell, a sötétséggel állandóan és mindig győzedelmesen viaskodó Krisztus,a Világ Világossága. A Lumen Christi! Eleink ehhez úgy ragaszkodtak, hogy szentelt gyertya nélkül elképzelhetetlen volz az életük: ha gyermeket szült a házban az édesanya, ha meghalt az öreg, vagy bárki, a szentelt gyertyát mindég meggyújtották, jelezvén, hogy itt van Krisztus,akinek, fénye elűzi az élet mionden sötétségét.

Amióta iskolás gyermekeink hazulról nem hoznak magukkal semmit Jézus evangéliumából, azóta én az első találkozásainkkor a gyertya misztériumával kezdem a hittant. Az oltáron egy nagy gyertya ég. Egyetlen fény a sötét szobában.

Aztán egyenként kihívom őket: mindegyik belenéz a fénybe,kis ujját a gyertya fölé teszi…és magával viszi egy életre a legnagyobb „teológiát”:a gyertya (Jézus) világit, melegít,és minél hosszabb ideig ég, elfogy:feáldozza magát., mint mi is mindannyian.