Kezdőlap arrow Kreatív arrow Szántai Sándor - Versek I.
Szántai Sándor - Versek I. Nyomtatás E-mail
Írta: Temesvári Márta   
2008. augusztus 04.

65 évvel ezelőtt jelent meg Szantai Sándor első költeménye. Eleinte üzemi lapokban, majd budapesti újságokban publikált. Hamarosan saját kötetekkel is gazdagította a könyvesboltok kínálatát, s közel ötven antológiában mutatták be verseit. Több irodalmi társaság tagja, ő vezette Gödöllőn a Művészbarátok Egyesületét és a Helytörténeti Klubot. Kapott már Krúdy-emlékérmet, valamint a Magyar Kultúra Lovagja címet is magáénak tudhatja.

A festő képei előtt

 

            Csak állsz, csak állsz s jön az út feléd
            és hallod a léptek örömét!
            Távolabb látod: megnyílt az ég
            s egy felhő mozdul, mely oly sötét…
            A nap is ott van. Jele a fény,
            életet hordoz, csobog a víz…
            Sugárzás ragyog a fák hegyén
            madárszárny csapkod. Nem egy, de tíz!
            Gördül a szikla, fenséges táj
            és hunyod szemed, mégis látod
            ha jő, rombol a vihar, az fáj.
            Él a természet, friss virágok
kibontott szirmait csodálod
            és él benned áldott világod…

 

 

Csiszoltam tengelyt s verset

 

             Csiszoltam tengelyt s verset, dal lett és motor.
            Ember! nagyobb leszel, ha gondolkodol.
            A múló évek számos kérdést adnak
            Mit alkottál a világnak s önmagadnak?
            Hoztál-e fényt, amikor vakság lett az úr
            S szenvedtél bensõdben: kimondhatatlanul...
            Megdermedtél egy pillanatra, de hited
            Tudtad az emberben el nem veszítheted,
            S nem a magad bánatának mély sebe
            Bántott, de az, ha másnak nem volt kenyere.
            A békítõ jobbot elfogadták, remélted
            Mi az emberé, ha nem a szív, a lélek...
            Munkába kezdtél s örültél a szikrának,
            Így üzentél messzi, távoli világnak.
            Itt él egy nép, mely oly sok vért adott
            S kínjában, fájdalmában alig jajgatott.
            Elpusztult, megölt soha vissza nem térõk
            Emlékét õrizzük mi, a túlélõk.
            És elõre kellett látnod, szentül tudtad:
            Temetni, feledni kell a vérzõ múltat.
            És nem a kiásott, porló csontok felett
            Kell megbénítani életet, nemzetet,
            De különbül élni, ítélni, dolgozni:
            Új reményt, új hitet, új erkölcsöt hozni.
            S gépek zaja adott erre alapot,
            A munkáskéz, mely dolgozott, alkotott
            Az osztály, mely mindig hordta a terheket,
            Verejtékezve a legtöbbet szenvedett.
            Újért mozdult és friss erõként épített:
            Magában hordott elvet, jövõt és hitet.
            Csiszoltam tengelyt s verset, dal lett és motor.
            Ember! nagyobb leszel, ha munkálkodol.
            A múló évek számos kérdést adnak
            Mit alkottál a világnak s önmagadnak?
            S ha szíved és lelked helyére tetted,
            Nem múltak hiába az évek feletted.       
                                    
Estére anyám hazavár

 

            Anyám, várod fiad, s nem jöhet,
            Hullatod értem a könnyeket,
            Arcodon gondok redõje: ránc,
            Anyám, ne mondd senkinek, mi bánt!
            Órák múlása, hogy egyre megy,
            Te várod fiad, ki nem jöhet.
            Alkonyatkor, egyre csak várva,
            Karjaid ölelõn kitárva,
            Valakit látsz, azt hiszed, õ jön,
            Ki karodba hull, csókkal köszön,
            Lámpák kigyúlnak és este megy,
            Így várod fiad, ki nem jöhet.
            Ágyat bontasz és gondolod,
            Fiad itt mennyit álmodott,
            Rólam mesél az ágy, a vacok,
            Jó puha, pihegõ vánkosok,
            És simítja áldott két kezed
            Így várod fiad, ki nem jöhet.
            Késõbb a lámpát eloltod
            A szél jön, rázza az ablakod,
            Lépteim hallod, halk kopogás,
            Élõ a kép, mégis látomás,
            És sokáig nem hunyod le szemed,
            Mert várod fiad, ki nem jöhet.
           
Magasztos élet

 

            Létezni úgy szerettem volna...
            Hogy kalászba szökkenve éljek
            Madárdallal és megáldva
            Átöleljem a messzeséget,
            Hosszú-hosszú távlatába.
            Csendesen ringva benn a földben
            Aranyban és napsugárban
            Várni mikor értem jönnek
            Illatos és meleg nyárban.
            Öröm lennék és szeretet
            Éltető hit a világban
            És áldanák a nevemet
            Pusztákon és kormos gyárban.
            Vasárnaponként foszlós kalács
            Hétköznap fekete kenyér
            És minden ember igaz barát
            Mely bennem és mely velem él.
      
Meggyet szednek a lányok

 

                              I.
            Meggyet szednek a lányok
            A lányok
            Én meg nézek fel rájok
            Fel rájok.
            Libben rajtuk a szoknya
            A szoknya
            S mi látszik ki alóla
            Alóla?
            Észrevesznek nevetnek
            Nevetnek
            Mi tetszik a szememnek
            Szememnek?
            Összébb húzzák a szoknyát
            A szoknyát
            Fehér térdük takarják
            Takarják.

 

                      II.
            Meggyet szedni így érdemes
            Így a jó
            Mikor van ott három kislány
            Daloló.
            Azt dadolják, hogy a legény
            Mily betyár
            Nem egy lányhoz, de kettõhöz
            Is eljár.
             
Miniszterekhez
                     (Különösképpen Gráf Józsefhez)

 

                        Birtokunk-e a Föld? A zöldülő vetés?
                        Magjainkba zárt élet, új jövendő?
                        Vagy marad továbbra a röghöz kötöttség,
                        mi itt a lehetőség s mi a teendő?
                        Ezredév – múlt sötétje – és oly dicső múlt!
                        Trianon ránk rakódott terheit bírni,
                        a magyar ember sokat átélt s tanult,
                        nem egyszer mosolyogva tudott csak sírni!
                        Most előttünk a távlatok: Európa!
                        Erre nyomul gazdagodni az úr s nem úr.
                        Néhol kigyulladnak fények, némi pompa
                        És fejünkre cseltevések özöne hull…
                        A városok még élnek, roggyan a vidék,
                        magyar ugaron elárvult gyümölcsösök.
                        Kamionok száza száguldoz s holttestek
                        nyögő roncsok, soha fel nem szálló ködök?
                        Miénk a föld, vagy másnak kell birtokolni?
                        Kína arat itt: felleljük őket szerte,
                        Plázák árnya vetődik minden dolgunkra,
                        idegen árúkkal vagyunk áldva-verve!
                        Nyomorogj, magyar, fel ne add, a szél éled!
                        A távlatok színei villogva hunynak,
                        „Gyomrunkba ne kerüljön ’…ipari szemét”
                        Kimondatott: s a feladatok tornyosulnak.
                        Jöttünk valahonnan hegyek-völgyek ölén,
                        voltunk mokányok, szerettünk előre törni,
                        a harcok során vezéreink, uraink
                        bánatunkat belénk tudták gyömöszölni.
                        Ha már nem rablási szándék miatt nyögünk,
                        de kedvünk szerint tudunk tenni, alkotni,
                        a világot felemelők között mi is
                        a válogatott szépet tudjuk adni – s ide – hozni.   
     
     
Miden időben viharban álltunk

 

                        Minden időben viharban álltunk
                        És hogy teljesült-e vágyunk, álmunk
                        Megmondja a történelem.
                        Tört ránk s vert bennünket tatár, török
Felettünk a német erősködött
A cár is küldött ránk nagy sereget
Elpusztítani mégsem lehetett
Magyar  hazánkat, magyar népünket.
Nemrég káderezett emberek
Ültek, telepedtek nyakunkra
S nem ők voltak a szolgák
De a nemzet lett szolga.
S majd újra a behemót hadsereg
Zúdult ránk s rombolt itt
Ötvenhat…népfelkelés forradalom
Világgá kiáltott fájdalom.
S most örvénylő forgatagban,
Melyben él népünk s az öt világrész
És szenvedi kelet-nyugat viharát,
Lassan feladja erejét, önmagát
Újabb vereség? Bizakodás?
Nemzetek táborában létezés
S a jövő távlataiban
                               A megmaradás!

 

Bizony mondom

 

            Szép házban lakni   ( téglát nem rakni)
            de sokan szeretnek
            modernebb bútort     asztalra jó bort
            így bizony!         de sokan szeretnek.
           
            Kocsiba ülni              nõkre vadászni
            de sokan szeretnek
            állami pénzen            utazni szépen
            mondhatom?     de sokan szeretnek.
            Több fizetséget    gyönyörûséget
            de sokan szeretnek
            s dolgozni többet    inkább mi könnyebb
            így bizony!         de sokan szeretnek.
            Szájat jártatni    jól kritizálni
            de sokan szeretnek
            hibát elõzni    nem,     de tetõzni 
            mondhatom?       de sokan szeretnek.
            Hûsben nyaralni    télen nem fázni
            de sokan szeretnek
            rangot szerezni    s nem sokat tenni
            így bizony!          de sokan szeretnek.
            Munkáról szólni   s arról papolni
            de sokan szeretnek
            és menekülni távol   az igazi munkától
            de sokan
                         de sokan
                                             de sokan szeretnek!
  
Hány háború dúlta már a földet

 

            Hány háború dúlta már a földet
            Beszélnek róla véres századok.
            Beszél a történelem - de tudd meg:
            A nép mindig békéről álmodott.
            Még vívta harcát, de már a békét
            Látta, s várta a jövendő korban.
            Készültek rá, kik a bástyát védték,
            Kik feküdtek a lövészárkokban.
            Mind a békét óhajtotta, vágyta,
            Földek művelését, ekét, kapát,
            A lélek csendjét, és mind kívánta
            Az emberi élet nagy nyugalmát.
            És ma, mikor a háború galád
            Vad támadás, és nem vitézi tett,
            Nincs biztonságban gyermek, család
            Az emberiség semmivé lett?
            Modern fegyverek, hajók, rakéták,
            Tüzet okádó, rafinált gépek,
            S míg fent repülők cirkálnak át,
            Alant falvak, apró házak égnek.
            Ezer bomba szaggatja a földet
            Testbe fúródik millió repesz
            S az a hős, ki gyilkolhat többet
            Az emberi élet értelme ez?
            Hány háború dúlta már a földet
            Beszélnek róla véres századok
            Beszél a történelem - de tudd meg:
            A nép mindig békéről álmodott.
Hozzászólások
Hozzászólást csupán a bejegyzett felhasználó tehet hozzá!

3.21 Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."

 
< Előző   Következő >