A festő képei előtt

            Csak állsz, csak állsz s jön az út feléd

            és hallod a léptek örömét!

            Távolabb látod: megnyílt az ég

            s egy felhő mozdul, mely oly sötét…

            A nap is ott van. Jele a fény,

            életet hordoz, csobog a víz…

            Sugárzás ragyog a fák hegyén

            madárszárny csapkod. Nem egy, de tíz!

            Gördül a szikla, fenséges táj

            és hunyod szemed, mégis látod

            ha jő, rombol a vihar, az fáj.

            Él a természet, friss virágok

kibontott szirmait csodálod

            és él benned áldott világod…

Csiszoltam tengelyt s verset

             Csiszoltam tengelyt s verset, dal lett és motor.

            Ember! nagyobb leszel, ha gondolkodol.

            A múló évek számos kérdést adnak

            Mit alkottál a világnak s önmagadnak?

            Hoztál-e fényt, amikor vakság lett az úr

            S szenvedtél bensõdben: kimondhatatlanul...

            Megdermedtél egy pillanatra, de hited

            Tudtad az emberben el nem veszítheted,

            S nem a magad bánatának mély sebe

            Bántott, de az, ha másnak nem volt kenyere.

            A békítõ jobbot elfogadták, remélted

            Mi az emberé, ha nem a szív, a lélek...

            Munkába kezdtél s örültél a szikrának,

            Így üzentél messzi, távoli világnak.

            Itt él egy nép, mely oly sok vért adott

            S kínjában, fájdalmában alig jajgatott.

            Elpusztult, megölt soha vissza nem térõk

            Emlékét õrizzük mi, a túlélõk.

            És elõre kellett látnod, szentül tudtad:

            Temetni, feledni kell a vérzõ múltat.

            És nem a kiásott, porló csontok felett

            Kell megbénítani életet, nemzetet,

            De különbül élni, ítélni, dolgozni:

            Új reményt, új hitet, új erkölcsöt hozni.

            S gépek zaja adott erre alapot,

            A munkáskéz, mely dolgozott, alkotott

            Az osztály, mely mindig hordta a terheket,

            Verejtékezve a legtöbbet szenvedett.

            Újért mozdult és friss erõként épített:

            Magában hordott elvet, jövõt és hitet.

            Csiszoltam tengelyt s verset, dal lett és motor.

            Ember! nagyobb leszel, ha munkálkodol.

            A múló évek számos kérdést adnak

            Mit alkottál a világnak s önmagadnak?

            S ha szíved és lelked helyére tetted,

            Nem múltak hiába az évek feletted.       

Estére anyám hazavár

            Anyám, várod fiad, s nem jöhet,

            Hullatod értem a könnyeket,

            Arcodon gondok redõje: ránc,

            Anyám, ne mondd senkinek, mi bánt!

            Órák múlása, hogy egyre megy,

            Te várod fiad, ki nem jöhet.

            Alkonyatkor, egyre csak várva,

            Karjaid ölelõn kitárva,

            Valakit látsz, azt hiszed, õ jön,

            Ki karodba hull, csókkal köszön,

            Lámpák kigyúlnak és este megy,

            Így várod fiad, ki nem jöhet.

            Ágyat bontasz és gondolod,

            Fiad itt mennyit álmodott,

            Rólam mesél az ágy, a vacok,

            Jó puha, pihegõ vánkosok,

            És simítja áldott két kezed

            Így várod fiad, ki nem jöhet.

            Késõbb a lámpát eloltod

            A szél jön, rázza az ablakod,

            Lépteim hallod, halk kopogás,

            Élõ a kép, mégis látomás,

            És sokáig nem hunyod le szemed,

            Mert várod fiad, ki nem jöhet.

Magasztos élet

            Létezni úgy szerettem volna...

            Hogy kalászba szökkenve éljek

            Madárdallal és megáldva

            Átöleljem a messzeséget,

            Hosszú-hosszú távlatába.

            Csendesen ringva benn a földben

            Aranyban és napsugárban

            Várni mikor értem jönnek

            Illatos és meleg nyárban.

            Öröm lennék és szeretet

            Éltető hit a világban

            És áldanák a nevemet

            Pusztákon és kormos gyárban.

            Vasárnaponként foszlós kalács

            Hétköznap fekete kenyér

            És minden ember igaz barát

            Mely bennem és mely velem él.

Meggyet szednek a lányok

                              I.

            Meggyet szednek a lányok

            A lányok

            Én meg nézek fel rájok

            Fel rájok.

            Libben rajtuk a szoknya

            A szoknya

            S mi látszik ki alóla

            Alóla?

            Észrevesznek nevetnek

            Nevetnek

            Mi tetszik a szememnek

            Szememnek?

            Összébb húzzák a szoknyát

            A szoknyát

            Fehér térdük takarják

            Takarják.

                      II.

            Meggyet szedni így érdemes

            Így a jó

            Mikor van ott három kislány

            Daloló.

            Azt dadolják, hogy a legény

            Mily betyár

            Nem egy lányhoz, de kettõhöz

            Is eljár.

Miniszterekhez

                     (Különösképpen Gráf Józsefhez)

                        Birtokunk-e a Föld? A zöldülő vetés?

                        Magjainkba zárt élet, új jövendő?

                        Vagy marad továbbra a röghöz kötöttség,

                        mi itt a lehetőség s mi a teendő?

                        Ezredév – múlt sötétje – és oly dicső múlt!

                        Trianon ránk rakódott terheit bírni,

                        a magyar ember sokat átélt s tanult,

                        nem egyszer mosolyogva tudott csak sírni!

                        Most előttünk a távlatok: Európa!

                        Erre nyomul gazdagodni az úr s nem úr.

                        Néhol kigyulladnak fények, némi pompa

                        És fejünkre cseltevések özöne hull…

                        A városok még élnek, roggyan a vidék,

                        magyar ugaron elárvult gyümölcsösök.

                        Kamionok száza száguldoz s holttestek

                        nyögő roncsok, soha fel nem szálló ködök?

                        Miénk a föld, vagy másnak kell birtokolni?

                        Kína arat itt: felleljük őket szerte,

                        Plázák árnya vetődik minden dolgunkra,

                        idegen árúkkal vagyunk áldva-verve!

                        Nyomorogj, magyar, fel ne add, a szél éled!

                        A távlatok színei villogva hunynak,

                        „Gyomrunkba ne kerüljön ’…ipari szemét”

                        Kimondatott: s a feladatok tornyosulnak.

                        Jöttünk valahonnan hegyek-völgyek ölén,

                        voltunk mokányok, szerettünk előre törni,

                        a harcok során vezéreink, uraink

                        bánatunkat belénk tudták gyömöszölni.

                        Ha már nem rablási szándék miatt nyögünk,

                        de kedvünk szerint tudunk tenni, alkotni,

                        a világot felemelők között mi is

                        a válogatott szépet tudjuk adni – s ide – hozni.   

Miden időben viharban álltunk

                        Minden időben viharban álltunk

                        És hogy teljesült-e vágyunk, álmunk

                        Megmondja a történelem.

                        Tört ránk s vert bennünket tatár, török

Felettünk a német erősködött

A cár is küldött ránk nagy sereget

Elpusztítani mégsem lehetett

Magyar  hazánkat, magyar népünket.

Nemrég káderezett emberek

Ültek, telepedtek nyakunkra

S nem ők voltak a szolgák

De a nemzet lett szolga.

S majd újra a behemót hadsereg

Zúdult ránk s rombolt itt

Ötvenhat…népfelkelés forradalom

Világgá kiáltott fájdalom.

S most örvénylő forgatagban,

Melyben él népünk s az öt világrész

És szenvedi kelet-nyugat viharát,

Lassan feladja erejét, önmagát

Újabb vereség? Bizakodás?

Nemzetek táborában létezés

S a jövő távlataiban

                               A megmaradás!

Bizony mondom

            Szép házban lakni   ( téglát nem rakni)

            de sokan szeretnek

            modernebb bútort     asztalra jó bort

            így bizony!         de sokan szeretnek.

            Kocsiba ülni              nõkre vadászni

            de sokan szeretnek

            állami pénzen            utazni szépen

            mondhatom?     de sokan szeretnek.

            Több fizetséget    gyönyörûséget

            de sokan szeretnek

            s dolgozni többet    inkább mi könnyebb

            így bizony!         de sokan szeretnek.

            Szájat jártatni    jól kritizálni

            de sokan szeretnek

            hibát elõzni    nem,     de tetõzni 

            mondhatom?       de sokan szeretnek.

            Hûsben nyaralni    télen nem fázni

            de sokan szeretnek

            rangot szerezni    s nem sokat tenni

            így bizony!          de sokan szeretnek.

            Munkáról szólni   s arról papolni

            de sokan szeretnek

            és menekülni távol   az igazi munkától

            de sokan

                         de sokan

                                             de sokan szeretnek!

Hány háború dúlta már a földet

            Hány háború dúlta már a földet

            Beszélnek róla véres századok.

            Beszél a történelem - de tudd meg:

            A nép mindig békéről álmodott.

            Még vívta harcát, de már a békét

            Látta, s várta a jövendő korban.

            Készültek rá, kik a bástyát védték,

            Kik feküdtek a lövészárkokban.

            Mind a békét óhajtotta, vágyta,

            Földek művelését, ekét, kapát,

            A lélek csendjét, és mind kívánta

            Az emberi élet nagy nyugalmát.

            És ma, mikor a háború galád

            Vad támadás, és nem vitézi tett,

            Nincs biztonságban gyermek, család

            Az emberiség semmivé lett?

            Modern fegyverek, hajók, rakéták,

            Tüzet okádó, rafinált gépek,

            S míg fent repülők cirkálnak át,

            Alant falvak, apró házak égnek.

            Ezer bomba szaggatja a földet

            Testbe fúródik millió repesz

            S az a hős, ki gyilkolhat többet

            Az emberi élet értelme ez?

            Hány háború dúlta már a földet

            Beszélnek róla véres századok

            Beszél a történelem - de tudd meg:

            A nép mindig békéről álmodott.