Rövid visszapillantás a múltba

Szinte hihetetlen, hogy megértem a 90. születésnapomat. Ebből az alkalomból kedves meglepetés ért, mikor az önkormányzat részéről Deák Lajosné önkormányzati képviselőnk ünnepélyesen adta át otthonunkban a kormányfő által aláírt emléklapot. A beszélgetés során felmerült az a kérdés, hogy minek köszönhetem, hogy ilyen idős koromig meg tudtam őrizni testi-lelki egyensúlyomat és elevenségemet.

.

Erre a kérdésre nem lehet egy szóval felelni, mert több tényezőnek kellett hatnia, hogy ezt megélhessem. Elsősorban szerencsés géneket kaptam örökül szüleimtől. Másodsorban feleségemet illeti a köszönet, akivel több, mint 62 éve élünk együtt jóban-rosszban. Harmadszor pedig optimista életszemléletemnek köszönhetem, amit a hit, remény és szeretet éltetett mindenkor.

Persze a hosszú élet és a XX. század viszontagságos időszaka sok nehéz helyzet elé állított engem, míg önálló voltam, s azután minket, mikor már családos ember lettem. Érdemesnek tartom, hogy egy-egy eseményt kiragadjak a múltból, melyek szerencsés fordulata lehetővé tette továbbélésemet. Közvetlenül az első világháborút lezáró szerencsétlen békeszerződés idején születtem. Mind édesapám, mind édesanyám Magyarországtól elszakított területről származtak, apám Szepes, anyám Gömör megyéből. Mivel elvesztették otthonukat, Budapestre jöttek és itt kötöttek házasságot.

Miután megszülettem, fültanúja lehettem az úgynevezett budaörsi csata zajának, amikor IV. Károly volt magyar király megkísérelte visszaszerezni trónját. A következő jelentős esemény 10 éves koromban történt, amikor olyan vírusfertőzést kaptam, hogy az orvosok lemondtak rólam. Hála erős szervezetemnek, betegségemet fél év alatt legyűrtem, és újra talpra álltam.

.

Érettségi után Kassán, mely város ebben az időben Magyarországhoz tartozott, bevonultam két éves kötelező katonai szolgálatra. Mint katona, részt vehettem Erdély egy részének visszacsatolási eseményeiben is. Egy alkalommal egy lőszerraktár őrségében voltam, amikor a raktárban robbanás történt. Több ember meghalt a robbanásban, én sértetlenül megúsztam a tragédiát.

1944-ben behívtak ismét katonának, s részt vettem a Kárpátok előterében folyó védelmi harcokban. Egy alkalommal négyen voltunk egy figyelőállásban, mely egy aknától telitalálatot kapott. Ketten meghaltak, én a 4. társunkkal sértetlen maradtam. 1944 őszén áthelyeztek az északi arcvonalból az Arad környéki frontra. A szovjet csapatok októberi előretörésekor, mikor az ütegemet egy légitámadás érte, súlyosan megsebesültem, de itt is szerencsém volt, mert mellettem több bajtársam meghalt.

Egy hónapos kórházi lábadozás után már harctéri szolgálatra alkalmatlannak minősítettek, s ezért már közvetlenül nem vettem részt a további harcokban. 1945 tavaszán, a fegyverszünet megkötése után, a szovjetek „hadifogságba” vittek. Elkerültem a Voronyezs majd a Volga partjára, különféle táborokba. 1946 őszén egy őserdőben dolgozott egy csapat hadifogoly, s itt mindnyájan nagyon leromlottunk egészségileg a rossz koszt és a kemény munka következtében.

.

Mikor már felkészültünk arra, hogy itt pusztulunk el, jött egy vöröskeresztes bizottság, akik hármunkat, akik szerintük a leginkább leromlott állapotban voltunk, elvittek egy úgynevezett „feljavító tábor”-ba. Itt már nem dolgoztunk, s valóban, fel is híztam 49 kilóról 53 kilóra. 1947 nyarán szerencsésen hazakerültem. Ezzel be is fejeztem önálló életem hányattatásait, s 1949 nyarán megnősültem.

Egy év múlva már meg is született első kislányunk. Leányunk kilenc hónapos volt, amikor – osztályidegenként – családostól kitelepítettek Budapestről. Több mint két évet töltöttünk kényszerlakhelyen, egy Bihar megyei falu egyik kulák családjánál. Itt egy építőipari vállalathoz vettek fel minket segédmunkásnak. Hamarosan jelentkeztem kőműves tanoncnak, s pár hónap múlva megszereztem a kőműves segéd oklevelet, közgazdasági egyetemi diplomám mellé.

1953 őszén, amikor megszüntették a kitelepítettek kényszerlakhelyét, feleségem Nógrád megyében, Szécsényben kapott gyógyszerészi állást, így idekerültünk. A Nógrád Megyei Építőipari Vállalat engem is átvett, mint kőművest. Innen emeltek ki 1954 tavaszán, mint munkáskádert, a helyi ipari szövetkezet főkönyvelőjének. 1961-ben feleségem pályázat révén Szabadbattyánba került, mint a helyi gyógyszertár vezetője. Rövidesen én is utána tudtam jönni, és Székesfehérváron lettem a Sütőipari Vállalat főkönyvelője.

.

Ezzel azután vége lett addigi kalandos életünknek, a továbbiakban már nyugodt életünk volt. A Sütőipari Vállalattól mentem nyugdíjba 62 éves koromban, de 80 éves koromig még részmunkaidőben, majd önálló könyvvizsgálóként még dolgoztam. Napjainkig is elvállalok alkalmanként kisebb munkákat. Régi cégemmel még mindig megvan a kapcsolatom, melynek legjellemzőbb epizódja épp a napokban történt, amikor 90. születésnapom alkalmából régi kollégáim meghívtak a vállalathoz, és itt kedvesen felköszöntöttek.

Én persze nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy ennyi év után – hiszen 28 éve mentem nyugdíjba! – ilyen kedvesen megemlékeztek rólam. Most, idős nyugdíjasokként élvezzük két leányunk és 5 unokánk családjait, ahol – egyelőre – 5 dédunoka csacsogását hallgathatjuk.